Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-07-30 / 21. szám

327 „Jó, jó," feleltem én, „de a birkózás ezóta bizony nyal megkezdődött s mire oda érnénk, tán vége is lesz." „Dehogy lesz !" mondá hidegen, „még hozzá se fogtak." S ezzel a fogadóba léptem. Egyike volt ez ama régi útszéli fogadóknak, mellyekbe a vidékről Londonba szállító nagy szekerek s a smithfieldi vásárra hajtott marhák szoktak volt betérni. Beléptem a tágas, tiszta ivószobába, hol a félig bérlő, félig vadász külsejű s felgyűrt ingujjakban levő embert azonnal a kocsmárosnak ismertem fel. Még más három négy ember is volt a szobában, a tüz előtt pedig egy ember ült, kinek arczát nem láthatám, hosszú felöltőben, prémes sapkával fején, s lángoló sárgafehér kendővel nyaka körül, kit én ártatlanságomban vadornak néztem. Rögtön mindenki elé poharat rendeltem s előadtam helyzetemet a korcsmárosnak. Ez jót nevetett rovásomra s biztatott, ne aggódjam, hogy elmulasztom a birkózást, mert noha elég időm volna gyalog is oda menni, de ha várni akarok, felkaphatok szekerére, hiszen úgymond nekik is csak ott kell lenniök. Engem egészen meglepett az, hogy ily közönyösen veszik a dolgot s a tűznél ülő emberhez azt a megjegyzést intéztem, hogy itt volna már az ideje, ha menni akarunk. — „Ej mit, elég idő van még arra," felelte ez nyersen, „addig nincs birkózás, még én oda nem érek." — „S miért ne lehetne?" kérdém én. — „Hát mert én vagyok Bungaree." Ez szerencsés esemény volt! A véletlen az ausztráliai főhadiszállására vetett, s a Capten általi kijátszatásom daczára most jobb helyzetben valék mint ő, mert kényelmesen jó kandalíótüz mellett (mi Angliában october vége felé nem megvetendő) ültem egy fedél alatt a mai előadás főszereplői egyikével, míg ő a rideg mezőn állongott, dideregve alkalmasint és boszankodva az ausztráliai késedelme miatt. Kis vártatva Dick Curtis lépett be. Ez a Dick az önvédelem „nemes müvészeszetében" tanítóm volt s így jól ismertem Őt. Ezúttal Bungaree segéde gyanánt volt fellépendő, kiről azonban nem sokat látszott tartani. Mindamellett súgta, hogy vegyek színeiből, mert ez bátorítólag fog reá hatni; s én ezt örömest meg is tettem, annál inkább, mert a birkózás helyére valék őt kisérendő; sőt elhatároztam, hogy minden nálam levő pénzemet reá teszem fogadásokban. Jó félóra múlva indultunk. A korcsmáros szekere olyan volt mintegy jó utibörönd, mellybe sokat lehet pakolni, mert kis összeszorulással heten fértünk fel reá. Mindnyájunk a lángoló sárgafehér kendőt viselte s szekerünket távolról akár sáfrányvirág-ágynak tarthatták volna. Nem sokára a szinhelyre értünk, hol egész szitokvibarral fogadott az összegyűlt néptömeg, mely megunta már a várakozást s attól tartott hogy az ausztráliai el sem jő. Sőt már egyenlőre fogadások is történtek, hogy a birkózásból mára semmi sem lesz. A feketére fogadók, (s ezeknek száma legio volt, mert nagyon kevés „sáfrány ost" láttam a körben) már-már a bánatot kezdték követelni. Most azonban az ausztráliai minden további szó nélkül a középre dobta sapkáját és segédeitől követve maga is a sorompók közé lépett, Találkozám a Captennel, ki két három barátjával együtt a fekete ember színeit viselte. Tudtam ugyan hogy ravasz egy csont ő keme, de mégis meglepett ki-