Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-07-30 / 21. szám

325 kat az elősietett házi szolgának dobta, diadalmasan fordult felém s mondá: „Hiába akar kifogni rajtam a legcsökönyösebb ló is, nem engedek ón erre neki időt." E fogadó a birkózásra szándékozóknak volt főhadiszállása. A néger ide szállott, s a birkózásnak innen mintegy nyolcz mértföldnyire fekvő helyen kellett végbemennie. A fogadóban s körüle gyülekvő tarka csoport minden egyéne ismerni látszott a Captent s a Capten is ismerni látszott mindenkit. A fekete határozott kedvencz volt; kék és fehér színeit minden ember a nyaka körül hordta; azt hiszem 2-őt l-re tettek volna reá s a Capten szerint, ki többnyire a folyammal úszott, reá fogadni csaknem annyi volt, mint pénzt verni. A feketét ismertem, de az ausztráliait soha sem láttam ; s bár azt hivém, hogy Sambónak nyernie kell, szem előtt tartám a régi mondatot, melly szerint „a csata mindaddig nincs megnyerve, mig nincs elvesztve," s tartózkodtam minden fogadástól, mig mindakettöt nem látom. Gyors villásreggeli után — mert tizenegy óra már elmúlt — elindultunk a birkózás színhelyére s mondhatom, hogy a fogadó előtt állongó szekerek száma már ekkor száznál is többre szaporodott. Lovunkat a fogadóba etetni vezették s most újra a dog-cartba fogták. Vajon megúnta-e a reggeli mustráltaíást, nem tudom, de annyi áll, hogy midőn felültünk a szekérre, szeszélyeskedni kezdett, s a Capten nem csekély boszankodására tapodtat sem akart mozdulni. Na de itt volt segédkéz elég, s lovunkat — a tömeg rivalgása és jó tanácsok közt (miket azonban a Capten fönnen megvetett) a nyilt útra vezették ki. E kis esemény nem igen javított kedvén s miután látszólag mindig van némi titkos rokonszenv a ló és kocsisa közt — a Capten türelmével a lóé is elveszett. Alig hagytuk el nagy ügy gyei bajjal a fogadót, újra megállott s ezt legalább is huszonnégyszer ismételte az első négy mértfóldön. De az olvasó türelmét is kimerítené e hajtás részletes leírása. Meg aztán az a csökönyösség is nagyon egyhangú dolog, — ugyanaz, számtalanszor ismételve. Hintók, szekerek, gigek, dog-cartok hajtottak el mellettünk s minden elhajtó szolgált valami jó tanácsosai és vigasztalással. A Captennnek különben se nagy türelme majdnem egészen kimerült. Az ostor perczig sem nyugodott s a ló hátára, csípőire, nyakára, fülei közé csattogott le, egészen az irlandi ember tanácsa szerént, ki veszekedő fiát így biztatta: „A hol csak főt látsz, üsd!" Bajos volna megmondani, kit szidott hevesebben útitársam, a lovat, a szolgát, vagy engem ? Ha miattam nem , úgymond, soha eszébe sem jutott volna ide jönni. Most teljes kényelemmel Newmarketen lehetne, a helyett, hogy jelenleg annyi ismerőse előtt teszi magát nevetségessé; mi pedig a szegény házi szolgát illeti, ez ha csak felét hallja is a jégesőként reá szórt epitbetonoknak, méltán mondhatta volna, hogy a Capten Aiszonyú ember. Elörehaladhatásunknak egyetlen módja csak az volt, hogy a mint a ló megállott, egyikünk azonnal le s a ló fejéhez ugrott, zablájánál fogta s vezetni kezdte, mire megindult és ment egy darabig, míg újra megállott; s ez az „egyikünk" mindig én lévén, egyebet se tettem, mint a szekérről folyvást le és fel ugráltam. A dolog unalmassagán kivül egyéb bajjal ez nem járt még akkor, mert időnk elég s az út elég széles volt, hogy a sok szekér jobbra balra elhajthasson mellettünk. Megjegyzem még, hogy a lónak reggeli minden magaviselete mellett sem feledtem el a házi szolga tanácsát s Littleburyban más ló után kérdezősködtem, mely