Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-07-10 / 19. szám

296 dig résen állanak, éberségük olly élénk, hogy azt is észreveszik, ha a földhöz lapúlva csúszik tova az ember. Még nehezebb hozzájuk férni, mint a zergét lötávolra megközelíteni, mert mindig oly állást foglalnak el, hogy az előny az ő részükön van s az illető vadásznak a szó szoros értelmében nincs segédeszköze ellenök. Nagy lomhán leereszkednek; a vadász csupán ugy ejtheti meg őket, ha egy vadász valami árokban vagy lyukban elrejtőzik, a madarakat aztán másik vadász azon irányba igyekszik terelni, hol az első elrejtőzött. Nekünk egyszer sem sikerült oly közel jutnunk, hogy csövünket rájok kisüthettük volna. A tavakon s folyókon gyakoriak a kacsák s más vízi szárnyasok, gémek és idegen költöző madarak. Fehér kanalas gémet, zöld ibist, sőt néha darut is lőttünk, mikor itt átköltöztek. Illy idötájakon hattyút, tarvarnyút és gödényt is lehetett a folyókon látni; ez utóbbiak néha nagyszámmal jönnek és **** hadnagy, a ki igen szenvedélyes vadász, egy izben hetett ejtett el. Fővágyam volt, medvét elejteni, s nemsokára alkalmam nyilt ilyen vadászatban részt venni. Időkímélés tekintetéből néhány ember megbízást kapott, hogy előre menjenek s körülnézzenek, ha váljon nem találhatók-e medvenyomok ? Azon utasítást kapták, hogy ha netán vadra bukkannának, ne bántsák azt, hanem azonnal viszszatérjenek a látottak felől hírt adni. De helyettök egy levél érkezett, reánk nézve igen szomorító tartalommal. Az emberek útra keltek s az erdőben mormogó lármát hallottak. Szétszóródtak s előnyomuítokban két medvét láttak együtt. A medvebocsok egyikét ellövik, az anya dühösen áll hátsó két lábára, de egy golyó homlokába fúródik s leteríti. Egy harmadikat megsebeznek s még kettőt megölnek. Kevesebb mint félóra alatt mindennek vége volt, s ily módon meg lettünk fosztva a zsákmánytól, s mi több, épen azok által, kiket előre küldtünk, hogy azt nekünk felkutassák. Igen bosszantó volt ily pompás vadászélvtől elesni, de mit tehettünk mást, minthogy belenyugodtunk a balszerencsébe. Az oláhok oly szenvedélyes vadászok, hogy hevüknek gátat vetni, vagy azt féken tartani nem képesek. Sem a büntetéstől való félelem, sem az elöljáróik iránti tisztelet nem képes őket visszatartani, hogy a vadat meg ne támadják, ha vele találkoznak. Egy eset, mellyet nekem az az úr beszélt el, a kivel épen történt, bizonyságot tesz erről. Ezen úr magas állásának s a félelemnek, hogy öt megbánthatják, ezen emberekre, a mi felfogásunk szerént, befolyással kellett volna lennie. Epen nem ! Egy vadászat alkalmával ez úr háta mögött egy oláh állott, a ki második fegyverét tartá, mialatt a hajtók az erdőben előre nyomultak, midőn egyszerre egy őz szőkéi át mellettök ; a nélkül, hogy urát figyelembe venné, ennek vállán keresztül az oláh ellövi a fegyvert s leteríti az őzet. „Uram", szólt azonnal, „nem tehetek róla; nem birtam magammal." Sőt nem sokat mondunk, ha azt állítjuk, hogy ezen emberek még akkor is lőnének a legelső alkalommal, ha azt halálbüntetés alatt megtiltanák. ** őrnagy, ki e napon velünk volt, beszélte, hogy gyermekkorában egyszer ö is látott együtt hét medvét, de annyira megijedt, hogy fegyverét nem tudta elsütni. Még jó darabig kellett kocsiznunk egy faluig, hol osztrák tisztek házában pompás reggeli várt reánk. Az udvaron borzas mokány lovak állottak fanyereggel