Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-01-20 / 2. szám

25 intézmények az általunk be és kilehelt levegő működésének tulajdonítandók , a lélekzésnek, melly a szükséges tápszerekkel egyetemben , az első lényeges tényező éltünk fentartására. Különben a mi az istállókban a kívánatos hőmérséket illeti, 50° Fahrenheit, vagyis 8° R. a rendes mérték részemről; én nem szeretnék e fokon megállapodni, sem azt nem állítom, hogy csak keveset szállhat magasabbra, vagy alább — mert tudom, hogy a legfontosabb állapot, a légnek szabad ki- és beömlése által kieszközlött tisztaság, gyakran feláldoztatik az alábbvaló kérdésnek, a hőmérséknek kedvéért. Miért is, soha sem használtam istállómban hőmérőt, hacsak nem valamelly különös indokból: így például a küllevegő melegén ek meghatározása végett, a midőn is hőmérőm az épület árnyas vagy napos oldalán függvén, az istálló beljébe nem került. Még néhány szót az istállók belszerkezetéről. Az utóbbi időben tett nagy találmányok és javítások mind az építészeti tudományt, mind magát a felhasználandó anyagot illetőleg, kétségkívül olly forrásokat nyújtanak, mellyek atyáink előtt ismeretlenek valának. Angliában jelenleg már általánosan felvett szokás a vadászló-istállókban nem használni régi fajta szénarácsokat; ezek helyett vasból készült vályúkat alkalmaznak, mellyek az abrak-etetőkhöz haaonlóan vannak készítve, fenekük pedig keresztül fúrva. Szabad lóállásoknál az abraketető és a szénavályú összeköttetésben vannak, s mintegy két lábnyi hosszaságuak; elzárt lóállásoknál ellenben el vannak különítve, és a két ellenkező sarokba helyezvék, alakjok s a sarkokba való alkalmaztatásuk a régi divatú étszekrényhez hasonlít. A vasvályúk homlokzata egyenes síkot képez, belsejök tehát keskeny; az abraketetö nem mély, közepén körülbelől 1 lábnyi átmérőjű, oldalai hirtelen szükülnek, miért a ló, evés közben sok zabot szór ki az alomra. A szénavályunál az öblösséget a mélység pótolja ; ebből a szénát ép úgy eszi a ló, mint a zabot a fejzacskóból. A lovak mindig a fenéken szeretnek turkálni orraikkal, hogy az édes, virágos és rövid szénaszálokhoz férjenek. Ezt az említett vályúknál nem tehetik, ösztönük nem taníthatja meg őket az eledelt a vályúból kitúrni, s a tiszta alomra szórni, a mit a régi divatú szénaetetőknél gyakran megtettek. E szokásuknak orvoslására azt tanácsolhatom, hogy az átfúrt fenekű szénavályú mellőztével, egy rendes mélységű vagy 3 lábnyi hosszú és vagy 14 hüvelyknyi széles abrakvályú szolgáljon etetőül. Ebből majd szépen feleszi a ló a zabot anélkül, hogy a padlóra szórná; miután pedig megette volt az abrakot, mi közönségesen vagy húsz perczig szokott tartani, adassék neki a járandó szénaadag ugyanazon etetőben; ez adag vadászlovaknál vagy más illynemü istállókban tartott lovaknál, az igényekhez mérve ritkán haladja meg a 6—7 fontot. Az itt ajánlott módszert én vagy harmincz éven át követtem volt; etetőim azonban vas helyett fából vagy köböl valának készítve, czélszerüségök kérdést sem szenved. Részemről én tökéletesen mellőzném a szénavályút és helyette egy a jelenleg használt etetőknél sokkal nagyobb és öblösebb etetőt alkalmaznék, mellynek, ha