Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-06-20 / 17. szám

zadban egészen máskép tett; húsz vagy harmincz pár kópéjával s hat-hét vadászlovával több és valódibb sportot élvezett, mint a minőt korunk nagy és költséges falkái nyújtanak. Ma a gazdálkodást és mérsékletet leszólják; ma fényűzés és költekezés van napi renden. Ma hetenként öt, söt hat napon is kell vadásznunk, sokan még vasárnap is szeretnének ha lehetne. A falkamesternek némely vidéken 70—80 pár kopót s 50—60 lovat, még pedig a javából, kell tartani istállójában, mert a legénységnek jó lovat kell ülnie s ha az alostorász lovának kissé pókos a lába, azonnal dögnek van czimezve s a falkamestert vádlólag kérdezik: „Lehet-e Jacktól kívánni, hogy kötelességét egy illy gebe hátán teljesítse ?" Aztán meg mi a falkár és ostorászok külső kiállítását illeti, mindennek a legcsinosabbnak s divatszeríinek kell lenni. Korunk mindent a képtelenségbe menő végletig hajt. Mi nem hibáztatjuk ugyan a ló és lovas csinos szép külső kiállítását s örömest látjuk, ha a falkár és az ostorászok tisztára borotváitan és öltözötten jelennek meg a találkozóra, de nem bábok, hanem a munka emberei gyanánt. Általában igen sok falkának az a hibája, hogy túlságos nagy költség fordittatik reája s hogy sok vadásztér még ma is kelletinél nagyobb. Igaz, hogy a vadászterek azelőtt még terjedelmesbbek valának, de akkor kevés volt a róka, ma pedig nagyon is sok van. Midőn én rókakopókat kezdtem tartani, mindössze tán csak két jóravaló derék róka volt egész vadászteremen. Többre legalább nem akadtunk az első idény alatt, ezekkel pedig képzelhető milly kíméletesen bántunk. Semmi sem lehetett kevésbbé szándékunkban, mint e rókák valamellyikét elfogatni, sőt e rókák halálát nagy szerencsétlenségnek, valde deflendus esetnek tekintettük volna. Három vadásznapunk közül kettő rendesen üres lévén, ez megtanított a róka becsére és arra, hogy megtalálását valódi ünnepekre hagyjuk. Két kanróka barátunk két egymástól távol eső nagy rejtben tanyázott — a szukát békén hagytuk azon reményben, hogy kölykököket fog számunkra vetni — s a két gentleman elég udvarias volt otthonn lenni, midőn meglátogattuk. Egyikök egész idényen át kitartott, mindig lyukba bújván egy sziklás helyen, mintegy tíz mértföldnyire, midőn már ép elég volt a vágtatásból. A másiknak azonban dicstelen és szomorú vége lettt. A rejtet elhagyván, szántóvető emberek visszariasztották s a vezérkopó megragadta farkát, mielőtt menekülhetett volna. Soha se teremtettéztem rókafogáskor csak ezen egy alkalommal, s a munkás, kihez bókjaimat intézém, úgy látszik nem épen élvezetesnek találván non svaviter in modo stylusomat, megjegyzé : „Jó, de hát azért kergetik az urak a rókát, hogy elfő gassák?! — „Elfogatni?" felelém, „öt fonttal szivesen váltottam volna meg elfogatását! Sportunk most már az egész idényre el van rontva!" Mit mondanak erre a mai rókavadászok ? Azt fogják mondani tengerentúli szomszédainkkal: Nous avons changé tout cela ! Igaz, barátim, a rókákra nézve; de hát a sportot illetőleg? Önöknek tömérdek asthmaticus lihegő rókáik vannak, mellyek alig mennek két mértföldet s már is valamelly csatornába ütik orrukat, vagy egy árokban buknak meg vizet inni, mellyen aztán Szeles úrfi felhőkbe tekintő fővel átrobog s jó messze jár, mire észreveszi, hogy kedves ebei túlrohantak a czélon. „Ördög vigye a dögét! kiált fel, miért nem fut egyenesen !