Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-01-20 / 2. szám

20 állapodjunk, s ezt néhányszor ismételve, a félkört azonban mindig szűkebbre kerítve, lötávolba értünk. Vezetőm inte, s újra megállapodva, lehajlék, s a szürke hasa alatt fegyveremnek mindkét csövét czélomra sütém. Tompán viszhangzottak lövéseim dördülései; a rászedett vadlúd- és réczecsapat vijjogva rebbent a légbe , s a szétoszló íüst közt láttam, hogy lövéseim sikerdúsak valának. Mintegy hatvan lépésnyi távolságra valék midőn közéjök kettőztem; a szürke meg se mocczant, jeléül annak, hogy ez nem első kísérlete volt; gazdája pedig neki indúlt s kihalászta az elejtett vadakat, mig közülök néhány szárnyalt darab úszással iparkodott a hináros csalitok közé menekülni. Illy módon néhány kísérletet tevék, több, kevesebb eredménynyel. Kalauzom mondá, hogy évek óta a vadászat ezen nemével tartja fenn maga és családja életét, s hogy illy módon öblös csövű (a Tromblon fegyverekhez hasonló) fegyverével gyakran 16—20 darab vadat ejt el egy lövésre, mit — tekintve a vad bőségét és a helyi körülményeket, hihetőnek találok. Hazafelé ballagva, a vén csajkás őszbe vegyült haját simítván, azt a megjegyzést tevé, miszerint tudja jól, hogy életének napjai megszámítvák s nem is gondolna ö mindezzel, csupán azt sajnálja, hogy meg kellend válnia a Tisza és Duna völgyétől s ezen mértföldekre terjedő nádas rengetegtől, hiszen annyira szereti ezen vidéket, s olly járatos ö, hogy még azt a helyet is megmutatta, hol nagyatyjának halászkunyhója állott. Ki hinné azt, hogy az egyszerű mogorva kinézésű csajkásban , ki éveket töltött távol hazájától, messze földön, olly nagy a szeretet szülőföldéhez? Ha valakinek igénytelen soraim olvasása után kételyei támadnának az általam leirt „fehér mocsár" és környékének vadas téréiről s azok valóságáról: „menjen oda és személyesen meg fog győződni arról, hogy nem csak a valót irám le , de sőt nagyon is hátra maradtam attól, a mit ezen vidéknek vadas téréi mind kiterjedésökre mind pedig vadállományukra nézve magokban foglalnak. Boesáron, január 7 dikén 1866. Hertelendy Imre. A vadászlovak tartásáról. ii. Folytatván a vadászlovak táplálására vonatkozó észrevételeimet, még azon szabályokat kell figyelembe vennünk, mellyek az itatást illetőleg szükségkép követendők. Ezek közt mindenekelőtt kettőre kell főkép ügyelni — névszerint, hogy egy részt a ló elegendő bőségben kapjon vizet, de más részt, hogy legalább egykét órával itassák meg a vadászatra menés előtt. Az itatás módszere, ép úgy mint az étadag kellő elosztása, feltétlenül lényeges ; a vadászlovakat napjában háromszor kell megitatni — reggel, mielőtt a sétagyakorlatra mennek; délben az etetés előtt és este közvetlen az etetés után, midőn éjszakára már megkapták a kellő szénaadagot. Állandó gallopgyakorlatot véghez viendő lovat nem szabad addig megitatni, mig az a gyakorlatról vissza nem tért. Ha a vadászlovakat rendszeresen itatják , úgy sohasem isznak mértéktelenül , sem a vadásznapokon kényszerű tartózkodás mellett szomjat nem éreznek.