Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-07-30 / 21. szám

332 ember kapatos és indulatos volt, kiabálva mondá, hogy tönkre van téve, mert a lóra 10 fontban, utolsó pénzében fogadott; az idomár pedig (ki úgy látszott a kanczát tulajdonosánál is jobban ismerte) iparkodott ezt a követelése árán megkapni, mi valószínűnek is mutatkozott, a fiatal embernek se pénze nem lévén, se barátai. Láttam, hogy a többiek, bár szót se szóltak, az idomárral tartottak. A fiatal ember épen a mint beleptünk, kijelenté, hogy a kanczát bárkinek kész eladni; s az idomár is kijelenté, hogy ő szintén kész bárkinek kiadni, ki az idomítás költségeit és a tételt lefizeti. Ezt csaknem úgy mondta, mintha nem hinné, hogy akad hasson ily bolond, mert a ló az ö gondja alatt s az istállókulcs zsebében van s igy ö könnyű szerrel meggátolhatja, ha akarja, a ló nyerhetését. Rögtön elhatároztam magam a teendők iránt. A fiatal emberrel s az idomárral kezet ráztam s hozzájok ültem. Rövid beszélgetés után megkérdeztem a farmert, állja-e szavát? Igent mondott, én kevés alkuval 35 fontot tettem le az asztalra s a ló — a nélkül, hogy valaha láttam volna, az enyém volt. Egyszersmind készen álltam tervemmel is. Az idomárnak kétségtelenül nem lehetett ínyére a dolog, azonban nem mutatta. Csupán azt kérdé tőlem, mikor akarom átvenni a kanczát? s midőn láttam, hogy int társai egyikének s felkéri őt szólítaná elő a lovászfiút, kire a kaneza bízva van : gondoltam, itt a végpercz, hogy jó egyetértésre lépjek vele, ezért pár szóra kértem öt, s kimentem vele a folyosóra. Azzal kezdtem, hogy a fiatal embernek nagyon keserves lehet megválni lovától; hogy nincs szándékomban a kísérlet, acupot a ponyvái megnyerni s inkább saját ponynkkal óhajtanék győzni és — ha indúlni hagyom is, ezt csak azért teszem, hogy a mi ponynknak csinálja a versenyt. 0 hosszasan kötötte az ebet a karóhoz , előadta szerződését a fiatal emberrel, melly szerint ez ma esti tízig tartozott az idomítási költségeket lefizetni; különben nem igen duzzogott, megkínált a ló rögtöni átadásával s mondá, hogy a ponyt bajos lesz megverni, ha kapok rá lovagló fiút, mert ö csak egyet ismer, kire a kancza bizható, s ez a szolgálatában lévő lovászfiú. Őszintén megvallotta, hogy fogadott reá s 10-et kapott l-re — és hogy részemről nem látja méltányosnak azt, ha a ponyt nem nyerésre futtatom. Világos volt, hogy az idomár bízik a ló esélyeiben s én belátva, hogy nélküle bajos lesz boldogúlnom, hirtelen hozzá fordultam s igy szólék : „Tudja mit? futtassa a kanczát mint sajátját; a verseny végéig nem avatkozom dolgába. Ha nyer, a billikom enyém, a tétösszt pedig ossza meg ön az ifjú farmerrel; s hogy láthassa, milly keveset tartok én a kanczáról, ím 10 fontban fogadok, hogy a mi kanczánk megveri. Válasza bizonyítá, hogy jó úton járok. „Áll!" felelt rögtön. „Engem úgyse sir ! ön gentleman. Futtatni fogom a kanczát s megnyerem vele a cupot; a ló képes erre, de csak egy bizonyos fiúval a hátán. Hogy pedig az ön ponyja megverné, arról szó sincs, önnek soha se volt ehez fogható lova." Kissé felpaprikáztam öt s épen ez volt a czélom. Jó éjszakát kívántam néki s mentem a nevezett lovak sorozatát megtekinteni, mely ekkor már az ivószoba falára volt kiszegezve. Tizenöt pony volt nevezve s miután a tételt valamennyiért lefizették, tizenöt indulóra is számíthattunk. A sorozatban Anglia különböző részeiből több c r a c k ne-