Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-07-30 / 21. szám

333 vét olvastam. Egy Cambridge- s egy Belper pony voltak a kedvenczek, sokan azonban egy wiltshirei kis kanczában bíztak, mellynek ereiben a híres „Mat of the Mint" vére folyt. Mellékesen tudakozódtam, mint vélekednek az értök a The Rejectedről és Bessy Bedlamról, mellyekuek elseje a mi közös ponynk , a második pedig az imént ölly véletlenül és láttatlanban hirtelen vett kancza volt. Azonnal rohantak hozzám az emberek s 8-at 1-rc kínálva kínáltak bármellyik ellen. Végül Bessy Bedlamra 10-et kaptam l-re s most már gondolám, hogy elég pénzt vertem a legdőrébb s legkoczkázottabb vállalatba, mellybe valaha csak vágtam. A szobából kilépve öreg barátommal találkoztam, ki úgymond, már rég úgy keres, mint a gombostűt. Hallotta, hogy Joe Cox társaságában forgottam s nem volt nyugta. Örül, hogy végre feltalált s összeültünk. Nagy volt az én zavarom s nem tudtam mint fogjak legújabb alkum elmondásába, mert mindinkább kezdtem meggyőződni, hogy elszeleskedtem a dolgot; s bár — ha az idomár és társai fel is szedkőznének az éjen át, magukkal vivén a kanczát — veszteségem nem volna több 50 fontnál : de hát 50 font is pénz s ezenkívül ha Joe másodszor is rászedne, sokáig volna mit hallgatnom. E miatt kissé nyugtalanúl lógáztam magamat a széken , mielőtt beleharapni bátorságom jött. Nem kétkedem, hogy ifjú olvasóim között nem egy van, ki kedélyállapotomat tökéletesen felfogja, mert hiszen kevés ollyan akad, ki huszadik évének betöltése előtt ne volna kénytelen egyszer másszor az „öregnek" bevallani egyetmást, mellynek megkezdéséhez nem tudja mint fogjon. Oreg barátom nem volt jó kedvében. A mezőnyt sokkal erösebbnek találta mint várta s miután a Cambridgepony egy ízben megverte már a Rejectedct, míg hozzáértők szerint a Belper-pony a Cambridge kanczának 4 fontot adhatott, s a hír, hogy a Wiltshire-pony a két előbbit könnyű szerrel faképnél hagyhatja, mindinkább hivökre lelt : ily körülmények közt semmi kilátás se volt arra, hogy ezúttal a cupot begomboljuk. Szóról szóra elmondtam neki, mit cselekedtem. Nem sok szavú ember volt, de a mit mondott, az meg volt mondva. Most tehát csak annyit mondott, hogy nem csak bolondnak születtem', hanem mint bolond fogok meghalni is •— s ha igy folytatom a dolgot, úgy mielébb számolunk egymással véglegesen, annál jobb reá nézve. Tudtam, hogy az öreg úr haragja nem tartós s tudtam ezekivül, hogy valódi jó barátom. Igy csak azt jegyzém meg , hogy „ez az én magán ügyem s nem követelem, hogy része legyen benne." Eletünkben először váltunk el feszültséggel. Ö saját dolgára biczegett el, én az ivószobába mentem vissza, hol Joe Cox „Tom Moody" és „Nelson halála" s más dalokat énekelt remek előadással, mely párját ritkítá s az est vígan telt el. Másnap reggel hat órakor az udvarra menvén ki, öreg barátomat nagy örömemre az idomárral beszélgetve találtam. Kissé távolabb Mr. Coxot ismertem fel azon férfiúban, ki fejét épen a kútcsatorna szája alá tartá, míg»egy kezével erőteljesen húzta rá a vizet. Hozzánk jövet, arcza s feje napként ragyogott. Bizalmasan bevallá, hogy tennap este kissé sokacska brandy-and-watert talált hörpenteni, a társaság azonban olly pompás volt, hogy nem vigyázott eléggé magára. Mondá továbbá, hogy miután a napi sport közte és a híres Bendigo közt — ki még fiatal ember — egy különfogadással fog kezdődni 10 fontért, ki dobja ügyesebben a cricketet, a lábgolyót s ki ugrál gyorsabban féllábon 100 yardot, e végre magát most felfrisítenie kellett,