Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-02-28 / 6. szám

84 Kecskemétről jan. 4-én, kevés kivétellel mind szenvedélyes vadászok, tizen rándultunk át Kis-Körősre. Az izsáki, akasztói és császártöltési haj tó vadászatokban nem vettünk részt. A kemény, de száraz hideg, mindazonáltal eléggé kellemes téli nap, utazásunk élénkségét tetemesen elősegíté. Szívós magyarfaj lovaink horkolva, prüszkölve, gözfellegek közt, sebes iramban törtek előre a síkpuszta kanyargó fagyos útain. Csakhamar elértük a régi hírében immár fogyatkozott „zsindelest", a puszták szilaj fiainak hajdani fokosbaltás gyüldéjét; azután, a kerítés helyett ebek által őrzött „ágasegyházi" kopott csárdát, melly mellett a töltésre, az úgynevezett csinált útra felérvén, egész Izsák városáig csak fontolva, vagy agyrázkódás és gerincztörés veszélyeinek kitéve lehetett haladnunk. Óvja a sors még ellenségünket is bizonyos évszakokban az ehez hasonló alföldi csinált utaktól. Esős időben agyig jár a kocsi a felásott agyagtöltésben; most pedig a kerekek rögdarabról rögdaraima fel- és lepattogva, kátyúoldalakban megszegülve, ropogott a tengely, csikorgott a kocsik egész szerkezete, s a bennülő legjobb barátok osztva és nyerve iszonyú könyökdöféseket, egyetlen vigaszunk abban öszpontosult,hogy majd csak akadunk még c siná1 a 11 a n utakra is. Izsákon, hova délutáni egy óra tájban értünk, megoszlánk. Két kocsin a kocsma udvarára felkanyarodtunk. A városi vendégfogadó leégvén, a megszállás Izsákon, hacsak magán házaknál a magyar vendégszeretetet igénybe nem veszszük, valóban nyomorúságos. A zilált állapotú kocsma udvarán egy árva lelket sem találtunk. A kocsmaház ajtaja jöttünkre föl nem tárúlt, csak a kürtő hegyén bóbiskolt egy kárhozatos tarka varjú, hihetőleg olly czélból hogy a kéményen felhúzódó ételgöz beszivása által kiehült gyomrát kissé fölmelengesse. Szerencsétlen állat! A lovak csakhamar kifogattak. Erre azután a kocsmában még is keletkezett egy kis sürgésforgás, azaz hogy meglehetős távolban, ólomlábakon, nagy képet vágva, egy alacsonyas zömök magyar emberke kullogott clö. — Ön a kocsmáros ? kérdők. — Ugy hiszem. — Kaphatunk ebédet ? — Nem. Hja, már az régi dolog: hogy a magyar ember nem termett szolgálatra. Do azért tovább firtattuk: — Lehetne-e egy kis gyomormelegítöt készíteni ? — Borlevest tojással, jól megpaprikázva. — Jó lesz, a paprikát kivéve. E közben a bőgős valahogyan szelet fogott. Még felöltönyeinket jóformán le sem rakhattuk, már betoppant s füstös bőgőjét, mellyen három kóczos húr volt csak kifeszítve, a kocsma egyik sarkába nyomá. Utána negyedóra múlva jött a contrás, később egy másik, majd azután a prímás. Egyszerre nem akartak bennünket, szegény törődött utasokat, megijeszteni. Megzendültek a ház falai, recsegett a bőgő, minket pedig a zenetortura s a borleves qsszehatása csakhamar utunk tovább folyta-