Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-01-10 / 1. szám

4 dördült, a szabó fegyvere is szólt, ki a feléje tartó egyes farkasra lött; az én két farkasom visszaugrott, de a szabó farkasa igen sebesen tört keletfelé mellettem azon vonalban, mellyben mi állánk a fővadásszal. Én, a mint mellettem elsuhant, másik — persze kohás — csövemet reá lőttem s piros vért látván a hóban,, utána iramodtam, kurjongatva : „megvan , megvan!" De már ekkor kettőt dördült egymásután S. fő vadász fegyvere , s ő visszakiálta : „meg ám, de csak most van meg s azért ne lármázzon, hanem töltsön és menjen a helyére." — Jó is volt az intés, mert alig hogy újra tölték, pokoli lárma és durrogatás volt hallható oldalvást s a hajtók felől, — nem sokára ismét egyes kettős lövések dördültek az erdő oldalán; kis vártatva az előttem nyúló vizéren erős jégcsörtetés hallszott s egy sebesen iramló farkas tördelve a jég vékony szélét s rugdalva a havat, hogy csakúgy porzott, egyenest nekem tartott. A mint megpillantám, azonnal reá fogtam, s alig czélozva, azt se tudom hogyan, elsütöttem puskámat és olly szerencsésen, hogy a fegyveremben volt 6 szatyma közül egy az első lábába, egy a mellébe, egy az orrába hosszat fúródván, azonnal vagy tiz lépésre előttem elvágta magát és rugdalózott, hol farkával, hol fejével verve a havat. Ez volt az első farkas, mellyet életemben lőttem; közeledni hozzá nem mertem, hanem másik csövemet folytonosan reá tartva s közönyösen, bár.mi új vad iránt, a hajtók oda érkeztéig lestem. E hajtás eredménye 3 farkas, 2 róka és azon ki nem tudott quantitás és qualitás lett, mellyet Ádám molnár cum sociis lőtt. De'maradjunk sorrendben. A mint a hajtók hozzánk puskásokhoz érkeztek, megélénkült az erdő; sajátságos csoportozátok alakultak s ujongva, dicsekedve, versengve mentünk ki az erdőből. Az elejtett vadat hajtók hozták az ugyanazon vad meglövésére igényt tartó puskás után; magam is farkasomra figyelve ballagtam a szánokhoz, hol már nagy rakott tüzek vártak. Menetközben L-i camaralis tisztartó szegődött hozzám, ki látva hogy a farkas meglövése fölötti örömömben majd a bőrömből bújok ki, azzal biztatott, hogy csak kéredzem el atyámtól, lőhetek majd nála az ünnepek után még farkast a camaralis erdőkben. Illy, nekem érdekes beszéd közt értünk a tűzhöz, hol már S. fővadász, a strázsamester s még néhány puskás a csutorából gugyizott, midőn az erdőből egyszerre kijött vagy husz hajtó, egy őz forma vadat húzva vonva s egymással versengve, czivódva. Tőlünk még távol voltak s mert úgy is ide kellett jönniök, nem is figyeltünk reájok, inkább a falatozáshoz láttunk. A zaj azonban köztük folytonosan növekedett, sőt egyes felénk tartó hajtók és puskások visszafordultak és oda csatlakoztak; szóval a tömeg egyre szaporodott. Mi történt, nem vehettük ki; a strázsamester végre egy pandúrt futtatott oda, hogy hivja el őket, de az is oda veszett s türelmünk fogytán egy másik legényt kemény parancscsal küldöttünk, hogy tüstént vegye vállárain vadat és hozza el. Erre, a már vagy 300 személy tömegéből kibontakozva, a második pandúr jött ollyan őz forma vaddal a hátán ; a lármás tömeg utána tolult s miután a vad lábainál fogva lógott le a felénk jövő hátáról: mivoltát kinem vehettük, mig csak hozzánk nem ért s akkor elejbénk dobá a hóba — Stranczki fővadász bakmajmát! — Háromszázhatvan torokból egyszerre eredt meg a hahota, mig fővadász uram félöl magosakat ugrott dühében, s németül káromkodva egyre csak a vörös molnárt szidta. Lecsendesülvén a zaj, annyit kivehettünk: hogy a molnárt senki sem látta