Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-01-10 / 1. szám

3 erdőszárnyakat a kitörő vad ellen s kik fogják az erdőt keresztül elállani. Engem megtisztelt s maga mellé állított. Az akkor létezett erdőknek és berkeknek ma már ötöde sincs meg megyénkben. Emlékezem gyermekkoromból őserdő vagy berekfoglalta, most kiirtott és lecsapolt vidékekre. Hajtásunk körülbelől egy 2000 holdat meghaladó hosszúkás négyszegű tér s a hajtóktól egész odáig, hol mi puskások álltunk, lassan barkácsolva két órai messzeség lehetett; a hajtás éjszakról délnek történt, keletről S. mezőváros és H. helységnek (hol S. főerdész lakott) szántóföldei, nyugatról M. falu és P. pusztai földek, délről kifogyhatatlan kapcsolatban erdőségek terjedtek majd a Dráváig. — Jól emlékezem, vagy 40 puskással álltuk keresztül az erdőt; szemben a hajtókkal, közepe táján ez őserdőnek, épen egy hosszában húzódó lefagyott vizér közepén álltam, mellynek fától szabadabb széle fűz s berekfa csalittal volt szegve; keletről mellettem a fővadász, nyugotról egy elhírhedt jó lövő Z. városi szabómester állott. Vagy félóráig üldögéltem egy letört mohos tölgy faágon, midőn nagy távolban két lövésforma morajt hallottam, — mert hóban a hang annyival gyöngébb és bizonytalanabb, mint fagyos földön erősebb és biztosabb; — a fővadász is észrevette, mert felém fordult és száját a hajtás felöl kezével védve oda szólt „Sie kommen !" Már akkor elsepertem állóhelyemről minden havat és levelet, hogy lábmozdulatom zajt ne okozzon s felálltam a legfeszültebb gyermeki vágygyal figyelve; ismét egy moraj s ismét egy, és igy vagy tíz lövést lehete a távolból kivenni, midőn egyszerre erős suhogást hallék, mellyet természetesen a földön gyaníték s már azt képzelve, hogy mellettem észrevétlenül törtet el a vad, fejem felett olly erős facsattogás történt, hogy majd összerogytam ijedtemben, míg magamhoz jővén észrevettem, hogy az egészet egy vörös fejű nagy fekete harkály a mellettem lévő tölgyfa száraz tetején okozza. Hej más alkalommal be lepuffantottam volna: de most madárra lőni nem lehetett ; alig hogy felpislogaték a harkályra, dördül egy lövés közelébb hozzánk keletről H. falu felöl, merre pedig puskás elállítva sem volt. A kis fővadász káromkodva kiáltja: „a vörös hunezfut molnár mégis itt van, nyulakra lődöz a hajtás szélén!" — Most ismét egyes moraja hallatszott a hajtóknál történt jó messze-lövésnek. E feszült és folytonosan feszültebb hangulatát egy elállított puskásnak, különösen gyermeknek, leírni nem lehet, ezt át kell élni, hogy felfogni lehessen. Az élet bennem már ekkor a fülben és szemben pontosúlt össze; — ismét moraj, mintha jégtörést hallanék előttem, azután síri csend. Feszülten a jégcsörgés felé nézve, valami árnyékot láttam messze a sűrűben mozogni a jégen, — ismét semmit, — most fülembe hatott ollyan egyforma tiprása a hónak, és szemeimet mindig feszültebben oda irányozva, ime kullogva ott terem a havas jégen előttem vagy száz lépésnyi távolságban nagy-igen nagy fejű három magas ordas állat s csak jönnek egyenesen felém, vagy 60 lépésnyire már megközelítve; na de nem is lehete máskép, mint hogy szívem dobogását hallották meg, mert az első megáll, reám néz, — a két hátulsó visszafordított fejjel a hajtók felől kivehető lövések morajára figyel, — az első hihetőleg meglátott, mert nyomban nyugotra a jégről letért s ügetve a szabómesternek tartott. Ekor jutott eszembe lőni, de czélozni elfelejtettem s csak úgy vaktába, a még álló két farkasra elhúztam egyik ravaszom. — Ugyanazon perezben, midőn lövésem *