Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-11-30 / 33. szám

533 prairiemocsárban talált és egy bölömbika, mellyet a pony tiport el egy más mocsárnak sasos szélén. A patakhoz érve, vadászunk egyenkint bokorágakra aggatja madarait, hogy a légben megmerevüljenek; a nyerget leoldja a ponyról, melly kötőfékét maga után búzva egyenesen a kövér fűnek tart, az ebek árnyat keresnek, mert a lengő szél daczára a nap heve mcgis tikkasztó, — maga pedig a vadász egy kis pálinkás folyamvizzel üdíti magát, aztán rágyújt, kalapjáról zsineget és horgot old le, a bokorról vesszőt vág, a horogra madárbélből készült csalétket függeszt s ezt a mélyedésbe ki veti, és csakhamar egy pár fontos sügért ránt a partra. Nemsokára jó tüz recseg, száraz rozsék élénk tüzéből izzó zsarátnok alakúi, s a zsarátnok felett sustorogva sül a két felé hasított hal ízes pecsenyéje; aztán előkerül a zsebből egy darab rozskenyér, a só és borstartó, s egy czinpohár, az ízes ebédet wiskyvel vegyitett folyamvíz mossa le, egy pipadohány egészíti ki, — és pár óramulva elkezdődik a fürjvadászat. A pony most füle dobját sem mozdítja a készületekre, mert a fürjek a neki járhatlan cserjés felé fordulnak, vagy ha kijönnek is belőle, csak felényi távolra távoznak tőle, mint a prairietyúk. A vadász nem csalódott: Don egy csapat fürjet jelez a cserjésben, mintegy fele uton a víztől; ez megtizedelten, köriilbelöl kétszáz yardnyira száll le a cserjésen kivül. A fegyver ismét megtöltetik, az ebek uj kedvet kapnak, csakhamar elérik a helyet, hova a fürjek leszálltak, de egyikök sem adja legkisebb jelét is, bogy vad volna közelében. Európai vadász hamar azt hinné illy esetben, hogy a vad ellábolt, de a ki az amerikai vaddal ismerős, az tudja hanyadán van vele. A fürjnek azon sajátságos tehetsége van, a mi tudtomra egy más vad madárral sem közös, hogy illy esetben vissza képes szimatját tartani; és ezt jól tudja a vadász, mert ámbár ebei már minden talpalatnyi földet sikertelenül befutostak, nem esik kétségbe, hanem felkeresi az előbb kiszemelt helyet, lábával a füvet körül tapodja, és rövid idö múlva csakugyan felriasztja madarait. Ezek száma ismét fogy egy-kettővel, a vadász ismét megjegyzi magának a leszállás helyét, puskáját megtölti,, ebeit előre nógatja, s ezúttal kevesebb fáradsággal jut zsákmányához. Bármi sajátságosnak tűnjék is föl, tiszta igazság, hogy a virginiai fürj, mellyet előszörre könnyű megtalálni, másodszorra épen nem található meg szimatja után? mellyet csodálatosan tud visszatartani, de másodszori felveretés után elveszti ama tehetségét, s azután ép olly könnyen rájok talál az eb, mint bármelly más vadra. Herbert Henrik Vilmos, kit „Frank Forester" név alatt ismer a sportirodalom, e sajátságot több más iróval együtt említi, de egyikök sem képes róla kielégítő magyarázatot adni. 1856 vagy 1857 táján midőn Frank Forester az emlősökről, madarakról és halakról való értekezését Porter „Spirit of tbe Times" czimü irodalmi vállalatában kiadta, több hónapon át hetenként hasábokat foglalt el e tárgy, de azért végül mindenki csak annyit tudott, mint kezdetben, s én azt hiszem, hogy az egész irodalmi vita eredménye kifejezhető Lord Dundreary e néhány szavával: „Vannak dolgok melly eket a manó sem ért." Mihelyt a falka meg van tizedelve, a vadász felnyergel, zsákmányát szépen fel-