Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-11-20 / 32. szám

518 halnak egyik legkedveltebb tanyája. Innen a Yandricsa völgyben lévő fürészmalom, mint az éji szállásul kitűzött pont felé haladtunk. Társaságunk útközben egy agg vadásszal szaporodott, kivel ajánló külsejénél fogva örömmel ismerkedtünk meg. Neve Gerthner, jelleme közlékeny s élete eléggé kalandos volt. Látván, hogy minden iránt különös érdekkel viseltetem, a Vandricsa völgy egy emelkedett helyéről több pontot és tájat mutatott, mellyek sok érdekes esetének voltak tanúi. Minden egyes helyről tudott egy egy adatot, történetet, de valamennyi közt legnagyobb érdekű volt az, mellyet itt közlök, s melly magával G. úrral és hozzá tartozóival történt. „Látja ön ama sötét vonalat ott lenn?" — kérdé tőlem, a távol part felé mutatva. „Látok valamit, felelém, mi a láthatár hosszában húzódó felhőhöz hasonlít." „Nem felhő az uram, hanem egy felhőszakadás és záporesők által kimosott árok vagyis inkább mély kopasz völgy s függőlegesen alatta egy nagy sziklatömeg, kiálló csúcsaival. Azon a sziklán, mellyet általam rakott egyszerű köhalmaz jelez, éltem át életem legkeserűbb óráit." Remegő hangon mondá ezt s én feltekintve szemében könnycseppet láttam ragyogni. ^ „Oh uram ! folytatá szemét törülve, ama sötét pont látása sötét 'emlékeket ébreszt lelkemben, és sírni késztet mint a gyermeket . . . Pedig sok év előtt történt, azóta sokféle viszontagsággal kellett megküzdenem, de ama borzasztó napra még most is olly élénken emlékezem, mintha csak tegnap történt volna. Engedje, hogy pillanatig pihenjek, aztán elmondom a gyászos esetet." Ezt mondva megfordult s arczát tenyerébe rejtvén, e helyzetben maradt sokáig; végre feltekintett, mint a ki álmából ébred; kért foglalnék helyet mellette s így beszélt: „Ama sötét vonal egy csaknem 400 öl hoszú szakadék, alljában 30 láb magas sziklatömeg állt, mellynek tövét egy zugó patak hullámai évezredek óta dühösen csapkodják; finom fehér habocskákat fecskendezve szét s a levegőt bódító zajjal töltve el. — Én egykor a vad hullámok dörgésszerií moraját, mint halotti éneket szeretteim fölött hallottam. Sok év előtt (1831-ben) ügyes vadász öcsém, nővérem, alig pár hét óta kedves nőm, én és egy férfi cseléd, szándékoztunk Galicia felől a havasra, hová épen önök igyekeznek, kirándulást tenni. „Két napja voltunk már útban, az idő kedvezett, s mi jó kedvvel közeledtünk utazásunk czéljához a reményben, hogy barátainkkal, kik előre mentek s kikkel a havas nyugoti részén Vüvcsa (Juhocska) nevü ponton lettünk volna találkozandók, egyesülünk. De hát ki látja a jövendőt? „Kirándulásunk másodnapján este felé kitörendő vihar előjeleit vettem észre, mellyek aggodalommal tölték el lelkemet. Rövid idő múlva borzasztó zúgást hallottunk az alattunk álló ősrengetegek felől, s mielőtt kivülem valaki a közelgő veszélyes zivatart csak sejtette volna is, a vihar vad haraggal tört ki. A mit lehetett, megtettem oltalmunkra, de illy hirtelen biztos menedékről szó sem lehetett. Ösztönszerűleg jobbra huzódtunk, hogy a felénk rohanó vihar ellen a kopasztető által annyira a