Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-11-20 / 32. szám

519 mennyire védve legyünk. A vihar bősz dühe azonban nyomban követett s a legnagyobb ijedség és zavar uralkodott közöttünk, mert minden pillanat azzal fenyegetett, hogy a tetőről lerohanó ár magával ragad, s nyom nélkül a zuhatagban leljük sírunkat. Én lehetőleg nyugalmat színleltem, hogy némileg megnyugtassam őket, pedig helyzetünk veszedelmességét belátva, iszonyúan aggódtam. A vihar perezre kissé csendesült, s mi ezt felhasználni óhajtván, az említett árok felé a sziklának irányoztuk menekülő lépteinket, de nem értük el, hanem a vízmosásos völgy mellett közvetlenül levő csonka vastag fa mellé huzódtunk, hova a sziklák még mintegy 30 ölnyire lehettek. A vihar kis szünetelés után kettőzött erővel tört ki; a láthatár elsötétült s csak az alattunk czikázó villámok vetettek iszonyú fényt az éji homályba, kisérve földet rázó dörgésektől és csattanásoktól. A természet borzasztó játéka az istentagadót is imára kényszeríti, s mi ily helyzetben tölténk mintegy két órát. Aggodalmam nőttön nőtt, s végre az, a mitől legjobban tarték, bekövetkezett. A vihar, harmadszori kis szünetelés után, újult erővel dühöngött; alattunk a derékban ketté tört fasudarak recsegése, az orkán üvöltése, az erdő nyögése, a medréből kirohant patak zuhogása, a villámfény, a csattogó dördületek — mind ez a végitélet előízeként arra intett, hogy az örökkévalóság kapuja előtt állunk, s görcsösen egymásba kapaszkodva vártuk a véget Egyszerre a pont, melyen állottunk, leszakadva a völgybe zuhant, . . . egy, a vészben elhaló kétségbeesett jajveszéklés — és a zúgó iszapos ár összecsapott fölöttünk. „Alig pár perez múlhatott el ezután, s engem egy erős lökés a sziklához dobott, a lökést a tolúló víz, melly a következő perezben visszahanyatlott okozta, s én a szikla tövében maradtam. Habár elbódúlva s meglehetősen összezúzva, volt még is annyi lélekjelenlétem, hogy a rohanó ár elöl a sziklán feljebb s feljebb biztos állást foglalni igyekeztem s felfogtam mi történt. Családom szabadításáig gondoltam, de ez kérdésen kivül volt. „Több órán át feküdtem a sziklán s a szabadulás reményének utolsó szikrája is kialudt bennem. Iszonyú s végtelennek tetsző éj volt ez.... A vihar pillanatig sem szűnt meg; a bőszen ordító szél fagyos rohamokkal korbácsolta nedves ruhával fedett testemet. Körültekintettem, de szemeim az átláthatlan sötétségbe vesztek el." „Hajnalodott végre , a láthatar kitisztult, szemlélődni kezdtem a vihar által okozott chaoszban s ime némi távolban alattam, egy másik szikla mellett nyú lt e hosszant fi- és nővérem holt teste .... Kétségbeesett kiáltással a sziklára rogytam, aztán megszakadni készülő szívvel keresni indúltam, de nőm és cselédem hulláját fel nem fedezhettem. Az iszap elsodorta, eltemette őket. .." „De nem időzöm tovább ez iszonyú jelenetnél. Ha képzelme az általam rajzoltl képet kiegészíteni nem bírja, úgy nem lesz képes érzelmeimről fogalmat szerezni. Annyit tudok, hogy augustus 18-át soha sem felejtem el s évenként legalább egyszer meglátogatom ama végzetes sírt. Megesküdtem, hogy nőm emlékéhez hü maradok s most mint nőtlen és gyermektelen agg bolyongva járom a bérczeket s ezek rideg és komor magányában legjobban érzem magamat." Szó nélkül szorítám meg C. kezét s a beállott estalkonyatban némán indultunk a fürészmalomhoz, hol a már készen lévő ízletes esteli elfogyasztása után csaknem