Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-11-20 / 32. szám

514 a helyette kendövei kötötte át fejét; s ezen előkészületek végeztével a fegyverek kerültek végszemle alá. Felültünk ezután s tervszerülcg elosztakozván, még vagy háromszáz lépésnyit haladtunk mire a gulya észrevett — ekkor neki vágtattunk. Azoknak, kik a bölényvadászatról csak olvastak , könnyű dologként tűnhetik fel egy egy bölényt kiválasztani s a gulyából kiterelni. A gyakorlat azonban ezt épen nem könnyűnek tanúsítja, mert e megriasztott állatok összetartanak; egyes darabot megfordítani lehetlen; arról pedig, hogy a gulya futását más irányba lehessen terelni, szó sincs. Nem használ itten semmi zajiités, mert saját vágtatásának dübörgése minden más zajt elnyel s csak tűz vagy lövés képes megnyitni soraikat. „Előre!" kiálta az ezredes, a mint egy tehenet a többitől elkülönözni igyekezett. „Előre !" kiáltá Green, egy fiatal bika nyomában s lovát hátra rántva, arczához emelé fegyverét, lőtt és a bölény összehanyatlott. A bölények patái alatt hangzó dübörgés, a felszálló porfelleg, a hadnagyok pisztolylövései, mindez határozatlan zajjá folyt össze előttem, ki szintén önmagammal valék elfoglalva. Említém már, hogy az alám kölcsönzött ló bölényre idomított vala s nem sokára meg is győződhettem, hogy ért a dologhoz. Míg a gulya nyomába értünk, lovam megelégedett azzal, hogy hegyezett fülekkel vágtatott a vad után ; de a mint közel valánk már, az izgalomtól reszketni órzém alattam, fejét fel, füleit hátravetette ; kerekkötö lánczal se lehetett volna feltartani s legfölebb csak irányt adhattam neki a legközelebbi tehén után. Egyet kurjantottam s pár perez múlva a tehén mellett futék. A fegyvert arezhoz sem emelve sütöttem reá; lovam a dördülés után gyakorlatszerííen azonnal félre tért; a bölény — inkább a futási lendület,^ mint képesség erejével még néhány lépést rohant, aztán teljes súlyával orrára bukott. Társaim többé kevésbé szintén szerencsések voltak — nekem azonban e vad öldöklés soha sem nyújtott valódi sportélvezetet. (Folyt, követk.) Máramaroshól. . Dolha, september 29. 1865. III. Az őszi vadászatok bekövetkeztével vajmi kevés eredményt tudunk mi a kópékkal és hajtókkal rendezett vadászatokon felmutatni. Nem úgy parasztvadászaink. Ezeknek se kopóra, se hajtókra mostanság szükségök nincs, s az eredmény mégis szép. Igaz, a vadászat nemes mesterségét különféleképen fogjuk fel; magamféle sportsmannak e mesterség csak úgy élvezetes, ha a vadat felénk közeledni látjuk, azt elejthetjük vagy leszúrhatjuk. Hányszor csupán annyi is elég élvezetet nyújt, ha kopóink zenéjét a bérczeken órák hosszán át hallhatjuk viszhangozva s fáradtan térünk vissza mondván : meg vagyok elégedve, mert kopóink hatalmasúl viselték magokat.' Milly másképen fogják fel ezt paraszt vadászaink. Ok nem élvet, hanem anyagi hasznot, üzérkedést keresnek. Nem kell nékiek kopózene, mert nincs fogalmuk az