Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-11-20 / 32. szám

511 egymástól felállították két sorban, a szakadék meredek helyétől kezdve mindig tágabb és tágabbá váló utcza gyanánt, úgy hogy az utólsó kévék néha fél mértföldnyire álltak egymással szemközt. Midőn aztán e kévék, mellyeket a bölények embereknek tartottak, már mind elkészültek : az indiánok egy-egy gulyát a kévesor tág torkába terelni igyekeztek, s ha ez sikerült, úgy — miután a vad futásnak eredt bölény mindig homlokegyenest rohan, a zsákmány ritkán maradt el. Mióta azonban a spanyol hódítók a lovat Amerikában meghonosították, az indiánok már emberemlékezet óta nem gyakoorlják e bölény hajtást, mert többnyii'e jó lovakkal vannak ellátva s lóhátról könnyebben, biztosabban s kevesebb romlást okozva tesznek az űzött vadra szert. Egy két törzs, mint a Ta-sa-ki-nas és a "Waco indiánok Texas síkjain a bölényeket megcsonkítás útján ejtik el, de a többi törzs megveti őket e miatt. Hosszú pózna végére, kaszaszerü haj lássál, élesre köszörült pengét alkalmaznak a Waco-k s mustang lovaikra ülve űzik a buffalot, nyomába vágtatnak s átvágják a térdhajlás inait, de mindig a túlsó oldalon lévő lábakét, hegy a felbukó bölény útjokból ki s ne ebbe beleesék. Ha esetleg az innenső oldal térdcsuklóját vágják át, lovastól együtt felbuknak az eleső bölényben. A prairie - indiántörzsek közül kettő különösen híres mint bölény vadász: a Sioux észak felé és a Comanche délvidéken. Nézzük ez utóbbiaknak egy kirándulását. A buja serényü és farkú vad mustangokat kantározzák. Még vadabb tulajdonosaik terhén felül alig pár fontot visznek még e lovak 8 a lovas térdének egy nyomása elegendő arra, hogy bizonyos irányban vagy gyorsabb vágtatással menjenek. Másoknak, mellyek a vadászat e neméhez még nem annyira* szokottak, alsó állkapczájukhoz szőrzsineget, nő-óraláncznál nem vastagabbat kötnek s ezen egyszerű kantárszár elég arra, hogy a lovat farára vesse. A lovasokon sem igen van több mez mint lovaikon; a főről sas- vagy flamingotoll lebeg, az ágyékot bőr- vagy kelmedarab köríti, a hátról nyílveszÖtok függ le, a balkéz az ívet tartja. Mire a nap veres tányérja a láthatárra lép, az egész csapat készen áll; előtte s jobbra és balra beláthatlan prairie terül el; a lovak patkótlan lábai nyugtalan kapalózás közben ezer virágot tipornak össze, mert az egész prairie változatos szinü hímes szőnyegként tarkállik s a nap hosszú, csaknem fekirányosan vetett sugaraiban millió harmatcsepp csillog ragyog. Távol e jelenettől legel a bölény ; sötét körvonalai élesen rajzolódnak a tiszta láthatáron, még a közelebb állók befeketítik a tért; némellyek játszadoznak, mások komoly vitában tülekednek olly erővel, hogy a roham után mind a két ellenfél farára esik vissza. A gulya közepén a tehenek és a borjuk, szélein a bikák legelnek s ez utóbbiak néha emelt fővel úgy elbődülnek, hogy az óriási hang távoli dörgés gyanánt hömpölyög el a puszták csendében. Élvezik a hajnali hüs szellő után a nap visszatérő melegét s a lét ösztönszerű örömét, nem sejtve, hogy ernyedetlen és irgalmatlan ellenség veszi körül őket. Az indiáncsapat megpillantja a vadásztért, melly fölött csak a csatatér bír elsőbbséggel. A legifjabbak alig bírják az izgalmat elfojtani, mellyet leendő harczo soknak elárúlni nem illenék; másoknak, kiket ügyetlenségük vagy rosz szerencséjük