Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-01-30 / 3. szám

43 szontagságai által, megrokkant. Hálából sok jó szolgálatáért a gróf megadta neki a holtig tartást, s a ló végre megvakult. Mire a gróf e majorját újra meglátogatá 5—6 év múlt el. T a t á r a többi lovakkal épen itatásnál volt. A gróf meglátván öt, azon rivalgással szólítá meg, mellyhez ugratáskor szoktatta volt. A hűséges vak ló pedig, felismerve gazdája hangját, átugorta a kút vályúját. A 44, 45, 46, 47, 48, 49 és 50-dik számon egész lovas dráma (ha úgy' nevezhetjük) van rajzokban leírva. A római útjából hazatért gróf biai kastélya udvarán, roszúl idomított, Gonosz nevű, saját ménesbeli lovat talál és ráül. A ló nem akar a kastély udvarából kimenni, de a gróf lovászok s kocsisok által kiostoroztatja. Az ostorozás által neki dühödött állat elragadja, egy parasztház kapuján s több kerítésen át a szántóföldre vágtat. A gróf már mégmenekültnek véli magát, midőn a ló megújult dühvel széles árkon átugrik, felbukik s a zabla lánczát elszakítja. Feltápászkodva, temetökerítésen szökik át lovasával s folyvást vadul vágtatva ragadja keresztül a sírokon. Innen lépcsőszerü sziklalapokon át, a Bia éjszaki oldalán elnyúló, úgynevezett mészáros út mellett fekvő kőbányába ragadja, dühtől habzó szájjal, rémes gyorsasággal. Minden igyekezet a lovat megállítani hasztalan. A lovas eszmélete veszni kezdett s csak irtózatos megrendülés hozta vissza öntudatát. Még lovon volt, melly minden erejéből iparkodott kikapaszkodni a homok- és kögörgetegböl, melly közé 5 ölnyi magasságból ugrott alá lovasával minden sérülés nélkül. S csak is e helyen juthatott szétzúzódás nélkül a földre, mert balra meredező szikladarabok, jobbra mély kút tátongott. Alighogy kiszabadult a vad állat a törmelékből, híjra ragadta lovasát. Hídra tért, mellyen kocsival találkozott s megriadva tőle a korláton át mocsárba ugrott lovasával. Ebből is kimenekült s meg nem tört erővel újra neki iramodott, vak dühében végre egy fűzfának rohant s bódultan rogyott össze. Büntetésből aztán hámba került s egy nagy hajtás alkalmával Neszmély és Gönyö között lelte halálát. Téli vadásznap Skótziában. A néhány év előtt elhalt Charles St. John jeles természetbúvár és valódi sportsmannek folyóiratokban és levelekben szétszórt iratait egy barátja összegyűjtvén, díszes kötetben adta ki „Natural History and Sport in Moray

u czím alatt. Ezen ép olly tanúlságos mint mulattató könyv ismertetését máskorra tartván fenn, ezúttal utolsó czikkét, melly a ptarmigan (hófajd) vadászatáról szól, vesszük át e lapok hasábjaira. Több év előtt, irja St. John, midőn Skótzia északi részében laktam, kitűzött czélom volt néhány hófajdra tenni szert gyönyörű téli tollazatában, melly csakugyan olly fehér is mint a hó. Jól benne voltunk már a télben s a földet hó fedte, de fagyott rétegén épen nem rosz járás esett s igy hideg és hó és a vén Donald zsörtölése daczára, kinek e kiránduláshoz semmi kedve sem volt, elhatároztam hogy indulok. Tervem szerint estére egy juhászlakba akartam érni, melly a folyó mentében