Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-01-30 / 3. szám

felfelé tíz tizenkét mértföldnyire, vagy is kényelmes négy óra járásnyira esett; az éjet ott töltvén, másnap valánk a hófajdra menendök, a juhászlak közelében fekvő hegyek közé. A mint világosodni kezdett, Donalddal csakugyan meg is indúltunk egy csendes kutyától kísérve, melly inkább szeretett vidrára mint grousera menni, orra azonban olly jó s értelmisége olly nagy volt, hogy rejt és bokrászó vadászatra megbecsülhetlenné vált. Vizslát hófajdra a talaj akkori állapotában vinni hasztalan lett volna; •—s ezenkívül azt se tartám lehetlennek, hogy útközben a folyó partján menet vidra vagy vadmacska nyomára akadjunk. Az erdőből kiérve gyönyörű látvány nyílt előttünk; a kelő, de még nem látható nap, a nyugoti hegyek hófedte csúcsait a szivárvány minden színébe öltözteté. Nem sokára azonban a kemény hi'deg téli nap fényes nap tányéra fellépett a láthatárra s a folyó partjain álló vén fűzfák fekete árnyat vetettek a hólepelre. Néha néha egy egy bakőz lopódzott vissza a fenyvesbe, mellyet imént hagytunk el; grousekakasok hallatták rekedt hangjukat s itt ott egyes siketfajdkakas rebbent el a nyírfa ágáról, mellyen a nap első sugarait várta be. Szép volt körülünk minden s bármilly ridegnek tűnjék is fel a hólepte hegyi táj, de azért nagyszerű az, ha fa és folyó és sok mozgó lény élénkíti, melly életét ép olly teljes mérvben látszik élvezni, mintha májusi nyájas regg viradt volna a karácsonszerü nap helyett. A hamvas varjak páronként jöttek ki az erdőből, hangosan károgva s mind egy pont felé tartva, hol — mint később rájöttünk — két vízbefúlt birkát vetett ki egy hajlásúra a folyó. Haladtunk s menetközben két három vidra nyomaira akadtunk, mellyek a vízbe s onnan ismét ki vezettek, tanúsítván, hogy ez állatok a két folyó egyesülésénél lévő mély öbölben már jókor halásztak. Ezen öböl a pisztrángnak és lazacznak s ép ez ok miatt a vidrának is kedvencz tanyája. Egy füzfacsoport ellenében a legnagyobb vidrák egyike jött volt ki a folyóból s nyomai egy jól ismert kőhalom felé vezettek, hol én már azelőtt vidrát és vadmacskát is találtam. A nyomok hirtelen elvesztek egy lyuk előtt a hóban, mellyet a vidra csinált, hogy a hó alatti alagúton folytassa útját. Én itt helyben maradtam, Donald pedig a kutyával a kőhalom felé ment. A kutya eleinte nem akart távozni mellőlem, de megértvén a tőle kivánt szolgálatot, jó kedvüen s szaglászva ment tova Donalddal. Rövid idő múlva a nem épen terjedelmes s nem nagy darabokból álló kőha lomhoz értek. Ezt gondosan körüljárván, Donald keresni küldte az ebet, melly azonnal ugatni s a kőhalom egy pontján kaparni kezdett. Donald rögtön mellette termett s letévén fegyverét a köveket szedte szét, jól tudva, hogy a vidra, ha kiugraszthatja, egyenesen felém veendi útját. A kutya egyszerre nyakrafőre ugrott a hó és kövek közé, de rögtön éles vonítással hátrált. Újra beugrott — a vidra azonban ekkor már egy távolabbi nyíláson ütötte fel fekete lejét s erre Donald is a kutya is hóbortosán tánczolt és szökdelt a köhalmaz körül, a mint a vidra egyik helyről a másikra bujkált s minduntalan más és más ponton mutatkozott. Donald látta, hogy a dolog így nem megy s újra a köveket kezdte elmozdítani. Egyszerre rám kiált, hogy vigyázzak, a kutyát pedig átfogta, nehogy a kizavart vidrát üldözve, ez lövésemet gátolja. Láttam, mint emelkedik helyenként s felém tartó vonalban a hóréteg, az alatta haladó vidra fölött; egyszerre kétfelé vált a hó, a vidra