Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-08-20 / 23. szám

368 táját, de egy kutyának sem szabad mozdulnia vaczkából. Az első jelre tömegesen tódulnak ugyan az eból ajtajához, de még egy sem bátorkodik kitörni. A kéz egy másik intésére rendre iramlanak válóikhoz, de bár mennyire csurogjon is abba nyáluk, egy sem meri megízlelni ebédjét. Erre egy másik pillanatban karja és ostorával egyet legyint Adolf, s csak ekkor merül száz orr a levesbe és a leves a gyomorba. Adolf tehát bámulatosan tartja őket féken, akár az ebólban, akár a szabadban, s ö maga valóban egyik kitűnő vonása La Vénerienek. Midőn ezt mondom, nem akarok személy kedni (to be personal) a gróf első vadásza feletti vagy arczismei megjegyzéseimben. Adolf pompás fiú, tevékeny, jókedvű, fáradhatlan s hivatását illetőleg első rendii gyerek. De soha se láttam embert, az isten képére alkotottat, ki jobban hasonlítana rókához, mint ö. Es ez bizonyára rendkívüli esetleg. De la Marck Vilmost az Ardennes-k vadkanjának hivták az általa egész 'éltén át üldözött vadhozi meglepő hasonlatossága miatt, és azon úr, ki a zoological gardenben az oroszlányokat etetni szokta, midőn e foglalkozása közben utolszor láttam, meglepett azzal, hogy időközben csaknem oroszlány kinézést nyert. Hanem, hogy Adolf de la Vénerie, — ki a rókát utálja, s mindig agyonlőné, hacsak szerit tehetné, saját vadászatának ezen, ebeit tőrbe ejtő közbeszóllóját, — miért hasonlít rókához ? azt magyarázzák meg tisztelt sziilöi, ha élnek s ehez kedvük volna. De bizonyos az, hogy ezen különös tekintettel, világos hajzatával, szőke, vagy inkább röt arczával s mindenek felett helytelenül könnyűd nyeregben-ülésével inkább angol vadászra, mint franczia piqueur de chassera hasonlít, kivéve midőn Adolfnak kedve támad gesticulálni, mert a gesticulatió aztán az eleven francziáknál sajátos erővel szokott egész magaviseletén kitörni s hatalmas kifejezést nyerni. De térjünk vissza a kutyákhoz. A föól mellett áll a kisebb kórház, melly a harczban megsebesült hősök elfogadására van előkészítve. Es itt a hely, hol megtanultam, mi erös métier, és milly veszélyes hivatás az, mellyhez az angol ebnek hozzá kell töretnie, midőn elhagyta Anglia virányos, cserjés rejtjeit, a könnyű csalitot és ültetvényeket, a mivelt kertföldeket s hona könnyű vadát, hogy a vadkant Franeziaország roppant rengeteg erdőségeiben megállíthassa. Valami tizenöt betege volt a La Vénerie Hotel des Invalides-jének ottlétemkor, és igazán megérdemlik a derék ebek mind azon gondot, mellyben részesülnek, mert a dicsőséges vágások, vagy tátongó sebeik mutatják, hogy nem gyermekjáték a harcz, mellyet néha vivniok kell. Egy derék, ugy hiszem Sans Peur nevü ebet — melly méltán viselé nevét, mert a falka legkétségbeesettebb bátorságú kutyája — mutattak nekem; — böre betüszerint föl volt hasítva ádáz ellenfele által, mellyre egész elszántsággal vetette magát az utólsó hallali alkalmával, és én könnyen hihetém el e tényt, midőn még láthattam a rettenetes sebet, melly még ott tátongott a szegény pára oldalán. Es különös, hogy nem egy kutya hátul volt fölvágva, honnan azt következtethetnők, hogy ezek legkevesbbé valának kitéve a megtámadtatásnak. Azonban az illy hátsó sebek épen nem válnak gyalázatára az ebnek, sőt ellenkezőleg, azok vannak leginkább kitéve illy sebeztetésnek, mellyek elsők a támadásban, mert ők csimpeszkednek legelőször a még futó vaddisznó oldalaiba, hogy azt megállítsák, vagy leterítsék s ekkor az állat rögtön megfordúlva, az eb hátsó részét éri agyaraival s ott vagdalja