Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-07-10 / 19. szám

tcrn, se a környéken nem adhattam el, tudtam azonban, hogy Joe nem retten viszsza tőle. Megkínáltam vele, nem is sokat vonakodott s kevés alku után megegyeztünk : a gonosz rúgót és 15 fontot adtam neki a sárga kanczáért és szinte lelkiismereti furdalást éreztem, midőn Joe a javithatlan rosz természetű lovon tova nyargalt. Kapumból kifordulva még ennyit kiáltott vissza : „Jó lesz, ha a kis kanczát többnyire azzal a zablával lovagolja, melly most van a szájában, míg újhoz nem szokik; mert ha van hibája e lónak, úgy az nem egyéb, mint hogy egy kicsit kemény szájú. Nem mintha ez garasára különbséget tenne olly lóismerőnél, mint az úrfi, kiről tudom, hogy olly lovat is képes megülni, a melly száját se érzi. Csak tartsa szorosan a zabián, ez a jelszavam úrfi!" —s kalapjával udvariasan köszöntve, elvágtatott. A kis kanczát ugyanazon külön rekeszbe helyezvén el, melly a rúgó túladásával megürült: a mint galambszerü szelíd szemét, fényes selyemszőrét s hibátlan tagarányait néztem : örültem vételemnek. Ha létezik szeretet az első megpillantáskor, úgy én éreztem ezt s midőn a kis állat oly kedvesen jött hozzám , kezemből ette a zabot s bársony orrával mellemet döfölte : szinte megsajnáltam a gyönge mellű ifjú ladyt, kinek kedvencze volt s felfogadtam, hogy Joe ünnepélyes ígérete nálam soha se lesz megszegve. Nem állt még e kancza istállómban egy órát s máris megmértem s örömömre úgy találtam, hogy épen a'Hollertön Cupra való nagyságú; s most komolyan arra kezdtem gondolni, hogy felhagyok első tervemmel s nem küldöm öreg barátomhoz idoinításba. Uj tervem életrevaló volt; s midőn a kanczán hölgymódra ülve kétszer háromszor körülnyargaltam az istálló melletti kis paddockot és a ló csendesen, engedelmesen ment: nem kétkedtem többé a gyönge mellű ladyról hallott mesében s elhittem, hogy Joe egyszer életében még is mondhatott igazat. Jónak tartottam még is azt a zablát használni, mellyhez a ló szokott volt (olly durva és éles görbe vas volt ez, minőt csak életemben láttam) s megtartottam az erős martingalet is : s habár száját kissé keményebbnek találtam is, mint a minő egy gyenge mellű ladynek épen kedvére lehetett, de járása s irama ellen legkisebb kifogásom sem volt. Oreg barátom vásáron járt valahol s csak szombat estére térvén meg, véleményét új lovam iránt nem kérhettem ki; de azonnal állatorvosért küldtem s ez gondosan megvizsgálván, minden tekintetben épnek nyilvánította a lovat. Csóválta ugyan fejét, hallván kitől vettem, de kijelenté, hogy egészségi állapota ellen nem lehet kifogás; más rejlő hibára nézve pedig, ha e bárányszerü kis állatban nem—úgy egy lóban se lehet bízni. S most szólnom kell fönebb említett tervemről. Joe szavait használva, csakugyan volt nekem egy fiatal nö ismerősöm, kinek a kis kedvenczet átadhatnám s e fölött némileg kötelezve is éreztem magamat a „gyönge mellű lady" irányában, hogy kedvenczét olly kezekbe adjam, mellyek jól fognak bánni véle, a helyett, hogy idomító istállóba küldjem. Tőlem mintegy négy mértföldnyire lakott volt egy ifjú lady, kire teljes lelkiismerettel bízhattam a lovat s ki, a hányszor csak találkoztunk, egyre sürgetett és kért, vennék neki saját használatára egy szép kis ponyt. Egyetlen lánya volt ez egy vén naponszáradt indiai tisztnek, ki e városkába jött leélni és bevégezni napjait s kit mi pajkos fiatalság „Old Mullagatawny"-nak neveztünk el. Életmódjáról ítélve gazdagnak kellett lennie; saját modorában elég vendégszerető is