Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-06-30 / 18. szám

291 gúnak — élveivel jól lakott, vagy a kit a világ kemény csapásai megtörtek, összezúztak — ám, hadd jöjjön ide s kisértse meg néhány évre ez életet; s ha ez idő leteltével nem tér vissza a műveltség körébe javultan és bölcsebben — csak annyit mondhatok róla, hogy ez emberen többé nem lehet segíteni. Es most lássuk, hogy telik az esztendő az austráliai cserjében; az olvasó, csak kedvelője legyen a természetnek vagy vadászatnak, ha végig kisér, meg fog egyezni velem, hogy az élet a cserjében se nem butító, se nem egyhangú. De tartsa szem előtt hogy nem a tanyás életét akarom leírni, a ki egykét mértföldnyi területen mint valami régi vár-ura parancsol, esztendőn át pénzel a hol pénzét el se költheti, kivéve midőn hébe-korba marhájával vagy gyapjával Sydney-be vagy Melbourne-ba ellátogat. Sem a gulyásét, a ki egész életét lóháton tölti, gazdája marhái után nyai'galászva a cserjében; a ki csak tinókról tud beszélni, s legnagyobb gonddal műveli abbeli képességét, hogy a legsűrűbb gulyában egy pillantásra kiszemelhesse ezt vagy amazt a derék tinót. Sem a juhászét, a ki napkeltétől napnyugtáig lanyhán ballag nyája után, bárminő legyen az idő, s a kinek élete egy álló békés egyhangúság, egyik nap olly tökéletes mása az elődjének, hogy alig emlékezhetik, mint csúszik el hét hét után. Sem a csőszét, a ki legkönnyebben él s rendesen mégis a tanya legelégületlenebb embere. Sem a hajcsárét —a ki a cserje-járók között a legtöbb szolgálatot teszi, a ki igazi úttörő e vad tájék belsejébe; a ki, vissza nem riadva a nehézségektől, tüskén bokron keresztül vágja magános ösvényét, s egyedül biztos ösztönére támaszkodva, átgázolja a folyókat; a kinek a szarvasmarha egyedüli barátja és társa, melylvel egyfolytában beszélget, hogy unalmas útja egyhangúságát enyhítse, beszélget olly nyelven, mellyet, ha nem volna káromlásokkal annyira megrakva, egyátalán meg nem érthetnénk (de mellynek minden szavát derék, takaros, állatai csak úgy értik, mint ö maga); mert az austráliai hajcsárról meg kell jegyeznünk, hogy esküdözései s káromlásai számára, változatosságára s erélyére nézve, a leggyermekesebb szitkoktól kezdve fel az eget hasgató átkozódásokig — csak önmaga lehet párja magának. Mindezekről én nem szólok, hanem szólok róla, a ki a helyt üti fel sátrát, a hol épen legjobban véli czélját érhetni, s a ki élelmét (nem mindig könnyen ugyan, de mindig függetlenül) egyedül puskájával szerzi — akár vadat ejtve a legközelebbi piacz számára, akár madár- s egyéb állatbőröket gyűjtve a vásárra. Öt évet töltöttem illy módon, s boldog öt év volt ez, bizonyára; s a ki nemi hajlamot érez nyomomban járni, meg vagyok győződve, haszonnal s érdekkel fogja olvasni soraimat. Előre kell még bocsátanom, hogy ámbátor a cserje, a hol tanyáztam, többé nem cserje, hanem alkalmasint valamelly felvirágzó városnak immár csírája; ámbátor az ültetvényes — az igazi cserjész legnagyobb nyavalyája — felállította már szegényes kunyhóját kis telkén az erdő szívében, a cserje azért megtartja ösjellemét, csak menjünk kissé belebb az országba; s jóllehet úgy hiszem, most már vasút köti össze Melbourne-t Murray-val, e kétszáz mfld meg se koppan olly földön mint Austrália. Nem kell egyéb, csak hogy Melbourne helyett a vasúti állomás legyen kiindulási pontunk, s néhány mfldnyire sokkal vadabb, s a természet vagy vadászat barátjára sokkal ingerlőbb hatású cserjét s bozótot találunk, mint a melbournei kerületben, midőn legszebb napjai virúltak. (Vége következik).