Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-06-30 / 18. szám

290 futó" vagy más efféle kicsinylő elnevezésekkel sújtja e kóborokat. De meg kell vallani, hogyha találkozhatol velők, midőn rövid időre a hírlapok világát meglátogatják, jobban el fogsz mulatni velők, mint a mulandó javakban gazdagabb, de tapasztalásszegényebb, illedelmes otthon ülőkkel. A föld kerekségén tán nincs ország, melly annyi „született csavargót" bocsátna szárnyra, mint Nagy-Britannia. Igaz, hogy a meddig a polgárosúltság határai nyúlnak, Európa minden tartományából találkozunk kalandorokkal, kik itt-ott elszórva, pénz-keresésben törik magokat. Ezek kincsbányája azonban az ember — minél sürübb a vad, annál bizonyosabb a zsákmány — s míg illy környezetben élünk, egy és más tartomány között kevés különbséget találunk. De ha a vad rengeteget, tágas pusztát vagy hallgatag cserjét keressük föl — távol az emberi falkáktól — akkor meglátjuk a világot, a mint azt a mindenható eredetileg megalkotta, s itt a meg nem szelídített természet egész dúsgazdagságában kéjeleghetünk, egyedül a vad állatok társaságában, mellyek képzelt biztosságban járnak szanaszét élelmük után, a merre jóformán csak velők egy vadságú emberek hagyták lábok nyomait. Az efféle látványok ingerlik kiváltképen a kalandra vágyó, kemény angolt; s mindegy, bármilly messze, bármilly hozzáférhetlen legyen a föld, bármilly sanyarral s veszélylyel kelljen szembe szállnia, mielőtt eléri — ott leljük, szokásaiban a vad néphez alkalmazkodva, mellynek körébe önkényt száműzte magát, jószántából lemondva mindarról, a mi soknak szemében, egyedül ád értéket az életnek —• s mindezt csak azért, hogy veszély- s kalandvágyát kielégítse. A cserje — mi bűbájosán hat ez egyszerű szó mindenkire, a ki néhány évet töltött vad magányában! — hogyan föléled lelkében e kép: a messze terjedő, sötét lombú erdők, áttörhetlen bozót, homokos puszta terjedelmes határa; a sárga virágú vízi tölgygyei petyezett mocsarak, a liliommal borított tócsák, patakok, rétségek, a sással borzaskodó s tea-bózóttal szegélyzett tavak; a napon sütközö térségek, és mély, nedves vízfogók, mellyeket csak a loncz sárga fejei vagy a pompás haraszt könnyed fodrozatú levelei jelölnek ! S hozzá még az ékes vad, a csillogó madarak, szüntelen döngicsélő bogarak, felötlő csúszó-mászók, mellyekkel az ember szeme minden léptennyomon találkozik, a tiszta, egészséges éghajlat, és mindenek fölött, a gondtalan, megelégedett élet, mellyet az ember olly helyen tölt, hol nincs egyéb gondja, mint hogy e bőséges tárházból mindennapi kenyerét megszerezze; s a hol sohasem érzi a polgárosúlt élet ezer meg ezer apró baját, soha a mostani mesterkélt életmódnál elkerülhetlen ezernyi szükséget. Mégis, nem egy ember tartja ez életet butítónak, egyhangúnak. Butító ! midőn a legnemesebb könyvnek, mellyet valaha írtak, mellyet egy sohasem hibázó kéz írt, a természet nagy könyvének legszebb lapjai tárva nyitva vannak előttünk, mellyeket az ember egész életén át tanúihat s alig lesz urává csak egyetlen fejezetnek is." Egyhangú! midőn minden évszak új tért nyit, minden nap új ingerrel lep meg, minden órának megvan különös foglalkozása. A ki az előkelő világnak — mellyet bizony több joggal nevezhetünk egyhan-