Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-06-10 / 16. szám

259 hava vége felé Magyarországba rándultam Rosthorn József barátommal, ki nemcsak a legnagyobb szívességgel viseltetett hozzánk Bécsben, hanem barátságosan meghívott hogy Magyarországban az ő jószágát látogassam meg legelőször. Ehhez képest, kétnapi vaspályán utazás után Pesten keresztül (hol alig töltöttünk csak annyi időt is hogy a Dunán át feszített fölséges lánczhidat szemügyre vehettük), Aradon magyar kocsira ültünk, s másfél napi út után Déznára érkeztünk Aradmegyében, hol barátom birtokainak egy része fekszik. Itt megismerkedtünk a Török családdal; s ez alkalommal el nem mulaszthatom megemlíteni, hogy a család feje, Török Gábor úr, fiai, unokaöcscse s úgyszólván a család valamennyi tagja annyi barátsággal és szívességgel voltak irántunk, a mennyit egy idegen alig merhet remélni. Napi renden a vaddisznó vadászat volt; s minthogy Török Géza kapitány, Török Gábor legidősb fia, és vadász tetötül talpig, máris egymaga hetet vagy nyolczat ejtett el, és híre járt, hogy még egyre sok vaddisznó tartózkodik a környéken, reményem, hogy illy nemes erdei vadat leteríthetek, a legmagasabb fokra volt csigázva. Szerencsétlenségre, kevés nappal oda érkezésünk előtt, nagy hó esett a szomszéd hegyeken, s a vaddisznókat alkalmasint leüzte a síkságra, miután, több napi vadászat után csak egy ízben akadtunk egy vén, magános vadkan fris nyomára, melly áttörvén a hajtőkön elosont kezünkből. Sükertelen nyomozásunkat annál inkább vagyok hajlandó e körülménynek tulajdonítani, minthogy Simonyi báró, ki néhány órányira Déznától a síkságon lakik, utólag beszélte nekem, hogy akkoriban bő vadászata esett. 0 csakugyan szerencsésnek mondhatta a 64-diki idényt, mert nem kevesebb mint harminczhat vaddisznó terült le fegyverétől vagy legalább az ő vadász-területén. 0 különben, lóháton, kutyákkal is tud vadászni. Több ízben szíveskedett fölszólítni, vadászszak vele; de, szerencsétlenségemre, nem élhettem szives ajánlatával. Most (1865-ben) hat hónapot töltvén Erdély éjszaki vidékén, visszatértem Déznára, s lesz alkalmam vele élvezhetni a vaddisznó-vadászatot, melynek részleteit, ha sükeres lesz fáradságunk, következő levelemben közlendem. Mi nagy kitartással vadásztunk bárom négy napot hetenkint; de végre is néhány őz volt egyetlen jutalma munkánknak. Végtére egy derék vén disznót lőttünk. Mintegy háromszáz angol fontot nyomott. Agyara roppant volt; s a mint végső küzködésében egy fiatal fát megnyomorított, nyilván bizonyságot tett róla, milly félelmes ellenséggel volt dolgunk. Csakugyan nyílt téren, egy sebzett vén kan támadását meghiúsítani nem gyermek-játék, mert rettentő dühvel és gyorsan rohan ellenére, és gyakran komoly sérülések fordúlnak elő. Mi kutyákkal és hajtókkal vadásztun k ; ezek a szomszéd falvakból kerültek, mellyek itt csaknem merőben oláhok. Ezekről nem sok dicséretest mondhatok ; ellenben a magyar parasztok általán véve derék, férfias, becsületes legények. Az egybegyűlt hajtók között a vadász földes úr vadászlegényei s néhány parasztgazda az egyedüliek, kik olly szei'encsések hogy fegyverrel rendelkeznek, s ezek hol hajtókhoz csatlakoznak, hol az urak soraiban engednek nekik helyet. Ha az idegen egy efféle egyén szomszédságába kerül — a mi különben épen nem ajánlatos helyzet — ne sajnálja az időt s kisérje figyelemmel az oláh puskáját s töltése módját. A puska rendszerint egy vagy két helyen a cső mentében ki van lyukgatva, a töltő vesszőt pedig, melly alkalmasint már vagy hatszor eltört, csak valami zsineg vagy