Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865
1865-05-20 / 14. szám
217 hatók; még egy hosszú sóhaj, azután csend, nesztelen, síri, néma csend — s igy remélhetém, hogy ez tán végsóhaja volt. Türelmetlenül vártam a hajnal hasadtát. Két arab, hallván lövésemet, nagy feszültségben tölté az éjt s alig viradt, leshelyemre ért. Mindenütt tisztán látszott az oroszlány borzasztó nyoma; látható a hely, hová lövésem után ugrott, de sebvér sehol sem volt található. Tizenöt lépést haladva a nyomok után, végre egyes vércseppekre akadtunk. Ezek után a nyomok mélyebbek lettek, a vad járása tántorgóvá, bizonytalanná vált, mintha küzdve a halállal, a földhöz akart volna erősebben kapaszkodni. Még néhány lépéssel tovább s az arabok egyike, egy fa tövében látván élettelen feküdni a rengeteg urát, örömtől rezgő hangon kiált fel. Csakugyan halva feküdt ott; s nagysága — mindamellett, hogy óriás alkata, mellyet még nem rég életben láték, örök időkre vésődött emlékembe, újra meglepett. Válla és szügye közt hatolt be pattanó golyóm (mig az aczélkúpos két annyi lőporral lévén kihajtva, fölötte röpülhetett el) s szive táját összerepesztve, isszonyú rombolást vitt végbe. Mig parányiságom érzetében ezen állat roppant tagarányai fölött csodálkoztam (a fekete oroszlányok fajához tartozott *) — az arabok öszvérért siettek. A duarokból százakra menő csoportok jöttek ki a legnagyobb lelkesedéssel, az asszonyok öleltek, a férfiak kezeimet s ruhám szegélyeit esókolák, alig birtam közülök kibontakozni; az oroszlányra köveket hajigáltak s minden kiképzelhetö gúny- és szitokkal illeték. Legnagyobb erőfeszítésembe került a fanatikus tömeget távol tartani oroszlányomtól, mellyet tán darabokra tépnek s egy szőr sem maradt volna testén, e szőrszálakat az arabok talismánjaikban viselvén. Az öszvér megérkezvén, húsz kar segélyével nagy nehezen felraktuk reá az oroszlányt, mellynek lábai két oldalt a földet érik s nagy súlya alatt roskadozva halad a remegő állat; de — im itt hozzák, végezte elbeszélését ifjú barátom, a közelgő csoportra mutatva; győződj meg nagyságáról saját szemeddel; a sors úgy hozza, hogy épen ma van nevem napja, szebb és kedvesebb névnapom ez életben többé nem lehet!" — Az oroszlányt leraktuk, kizsigereltük, megmostuk, besóztuk (a legyek miatt) s egy terebélyes tölgy ágára, összekötött hátulsó lábainál fogva felhúztuk. A levegőben függve lábvégtöl lábvégig 10 láb hosszú, fejétől a farktőig 6% láb hosszú volt; magassága alól a nyakszirtig meghaladta a négy lábat; előlábai nyomának átmérője puha földön (hol bátran lépett ki) fölülmúlt jóval tíz hüvelyket. Ezen óriás oroszlányt az egész környék ismerte és több névvel ruházta fel; több mint húsz éve pusztítá az arabok és az itteni franczia telepek nyájait, sokszor egész Lambessáig portyázott le, ordítva a város körüli jól fentartott római romok között. Chassaing és Bombonnel sikertelen jártak utána. Nem egyszer találkoztunk fris nyomaival; egy éjjel 150 lépésnyi távolságra haladt el tanyánk mellett s mindig egyedül szokott járni. Húsvét vasárnapját megelőző szombaton hoztuk be szekeren Batnába az oroszlányt, az itteni lakosság örömrivalgása és szerencsekivánatai között; hasonló nagy*) Algériában az oroszlánynak három faja van : fekete, szürke és fakó, s ez utóbbi köztük a legnagyobb. Az arabok nyelvén : Iádra, cl zarzouri, el asfar. S z. B. 14*