Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-04-30 / 12. szám

190 nunk se kell, hogy a szerkezet minden legkisebb részletében a czélszerüség, kényelem és izlés mintaképei. A keskeny udvarokból szerszámszobák, takarmánytárak stb. nyilnak s az egész épületet vízvezeték tartja tisztán és légszesz világítja. Sz. Hubertus napja 1864. Perczel J. bátyám, ki tavai már Hubert napjának ötvenedik évfordulóját ünnepié meg, november l-jén értesített, hogy 3-án a jelenleg bérlök kezén lévő K. Taván, hg Esterházy dámvadkerti volt fövadászánál Krennert úrnál fogunk találkozni. A kitűzött helyre 2-án délután érkeztem meg s a házi asszonytól értesülvén, hogy férje és P. J. bátyám reggel óta vadásznak s délre okvetlen megjönnek, nem maradt egyéb hátra, mint bevárni őket. E tétlen veszteglés azonban egy szenvedélyes vadásznak sokkal terhesebb, hogy sem azt erdők közepette eltűrhesse — s így a találkozás jó szerencséjére megindúltam, de csakhamar elémbe futott a fővadász vén kópéja s farkcsóválva tudatá urának érkeztét. P. bátyám fáradtan, de nem kedvetlenül jött; több vadat látott úgymond s ez a holnap néhány bajtóval tervezett vadászat kedvező reményeit kelté fel bennünk. Ebéd után az előérzet egy neme ösztönzött, hogy esti lesre menjek ki. A fővadász örömest csatlakozott hozzám s három órakor megindúlván, útközben készítők el a hadi tervet. A fővadász az úgynevezett „almás völgyben" már többször látott nagy vadkan, túrásokat; tanácsára tehát oda tartánk szerencsénket megkísérleni s mire a helyszínére értünk, az alkonyodó nap már búcsusugarait lövellé. A fővadász ép arra a helyre állított, hol két hét előtt egy szép lapátú hím dámszarvast lőttem — s a harasztot eltisztítván állomásomról, vadászüdvet kívánva hagyott el. Megvallom, a helyzet újdonsága kissé felizgatott, mert nagy vadat már többet ugyan, de vaddisznót még nem lőttem. Képzetem előre festé a történendőt s én fegyveremet minduntalan arczhoz emelgettem, próbálva nem remeg-e kezem s tudnék-e lőni nyugodtan, hidegvérüen. E készülődés-közben nagy robaj, törtetés, recsegés nesze hallszott s távolról mindinkább közeledett. Tőlem mintegy 80 lépésnyire tolvaj szekérút vonúlt el hosszában s ezen sebes irammal jött ki két szarvassuta, utánuk ismét egy suta és egy csapos. A két elsőt menni hagytam, de a csapos láttára annyira megragadott a vadászhevély, hogy arczhoz kapott fegyveremet reá sütvén, első pillanatra összerogyottnak hittem, mert (bekk bekk) sebhangot adott. A csapos azonban, úgy a mint jött, iramlott a suta nyomában. Füttyjelemre a fővadász, ki a csapos sebhangjait szintén hallotta, kérdé: összerogyott-e ? Még nem ; feleltem én -se lövéssel reményemet a tervezett leshez elvesztvén, sebvér keresésére akartam indúlni, de a vadász kért maradnék helyemen s ö ment nyomozni a vadat. Kis vártatva visszajött-s intett kezével, hogy „semmi sincs s csak békével maradjak." Vége a lesnek — gondolám s a meghiusúlt remények miatt végkép lehangoltan, gépszerűen töltém újra puskám kilőtt csövét s épen a kupacsot tettem fel, midőn mintegy 300 lépésnyiről új recsegés zaja hallszik, majd ismét nehéz léptek közelednek, közben közben megujúl a recsegés — s már jól vehetem ki, hogy fővad tördeli