Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-03-30 / 9. szám

134 Gyakran azt hinné az ember illy baleseteknél, hogy a gondviselés már előre úgy határozta, s nincs emberi elővigyázat, melly megakaszthatná: mert ez esetben csak négy golyó volt. Mig a társaság az országút mellett reám várt, három golyót egy fába lőttek, s csak a negyedik maradt a csőben. Ezt velem akarták kilövetni; én pedig valami varjún akartam megkísérteni kezemet, s vittem a puskát a rétig, a hol a baleset történt, ott pedig visszaadtam. Ha kilövöm az utolsó golyót, mint társaim kívánták, a szegény fiatalt nem terítette volna le saját fegyvere. Ez épen karácson előtt történt, s képzelhető illy vidám időben milly árnyat vetett e szomorú eset egy csendes falusi családra. ímhol még egy eset, melly e véleményemben megerösit. Több év előtt, egy délután fogolyvadászatról tértem haza. Épen kilőttem volt mind a két csövet egy csoport madárra, mintegy háromszáz yardnyira a háztól, legkisebb veszélyt sem láttam tehát benne, ha a puskát a konyha sarkába támasztom, mig bemegyek az ebéd után látni. Nem sokat lőttem a nap folytában, nem is igen tisztogattam tehát puskámat, mellyet másnap reggel, látszólag érintetlenül, ugyanazon sarokban találtara. Amint felkaptam puskámat, egy vén kövér szakácsné, a ki rettentően megijedt akárhányszor puskát látott, ordítozni és futni kezdett; erre én azt gondoltam, hogy kissé megtréfálom, feltettem két kupacsot s bolondjába feléje irányozván fegyveremet, nagy rémületére elcsettentettem. Nem mondom, hogy egyenest az asszonyság fejének czéloztam, de azt sem mondhatom, hogy nem — de akárhogyan volt, azt hiszem, ha a puska elsült volna, az egész töltés, mint egy golyó járta volna keresztül. A kupacsok csattanása azonban csak úgy megijesztette az egész konyhaÍj eli társaságot, mintha a puska csakugyan elsült volna, s én olly bolondos örömmel hagytam el a konyhát, mint valami gyermek. De kedvem csakhamar elhagyott, a mint a kertben tölteni kezdtem. A balcsöbe egészen annak rendje szerint levertem port, de a mint a jobbhoz fogtam, a fojtást nem birtam lecsömöszölni. Kihúztam, kihintettem a port s akkor észre vettem, hogy a jobb cső töltve van: feltettem a kupacsot sa fegyver menten elsült! Hogy ez első izben nem történt annak tulajdonítom, hogy a por nem volt eléggé leverve, mert fojtásul papiros volt használva; de a második töltéskor a port jól levertem volt. Nem mentem vissza a házba, hanem egyenest az istállóba, a hol a rejtély csakhamar kimagyarázódott, kiderült ugyanis, hogy legényem, a kinek volt puskapora, de puskája nem, korán reggel megtöltötte volt fegyveremet, hogy lelöjjőn valami karvalyt, melly galambházunkat látogatta. Azonban nem jutott lövéshez, és a puskát szó nélkül visszatette a sarokba; volt mégis olly elővigyázattal, hogy a kupacsot levette. E képzelt elővigyázat azonban majdnem emberéletbe került, mert ha rajta hagyja a kupacsot, kezembe fogván a puskát, észrevettem volna, hogy valaki megtöltötte s nem űztem volna tréfát vele. Ha pedig lelövöm azt az asszonyt, egész életemen át bántott volna az öntudat, és bár egészen akaratlanéi történt volna az én részemről, legalább is könnyelmű emberölésben lettem volna bűnös, inert semmi sem mentheti ki, hogy egy ember, a ki nem akarja, hogy puskája elsüljön, azt szándékosan ember-társának irányozza, bár mennyire is bizonyosnak hiszi, hogy a fegyver nincs megtöltve. Én teljesen meg voltam győződve, hogy a puska nincs megtöltve, mégis mennyire csalatkoztam !