Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-03-30 / 9. szám

133 tek, nagyon kellemetlen zene volt fülemnek. Fölugrottam, hogy lássam nem juthatnék-e még egy gyors lövéshez, de már nem volt se hirök se nyomuk. Épen a mint sarkon fordultam, hogy haza térjek, megszólít egy mély hang: — „On az —?" s a cserjésben egy alak emelkedék föl, melly ott, mintegy pár yardnyira tőlem volt eddig elrejtekezve. Az egyik kanadai volt! Egy ideig egymásra meresztettük szemeinket, mintha mindegyikünk rémet látott volna. „No, czimbora azt hiszem, soha sem járt közelebb halálához, mint az utóbbi perez alatt. Három ízben kaptam vállamhoz a fegyvert, de ismét leeresztettem, mert nem vehettem jól czélba a fejét!" Milly veszélyben forogtam! Ugy látszik, canadai emberemnek szintolly tudomása volt e kenguruhról, mint nekem, s a cserjésbe bújt, mielőtt még oda érkeztem. De ő épen nem látta a kenguruhkat. Én a másik oldalon csúsztam alább alább (nem is sejtve, hogy valaki közelemben legyen), még pedig olly csendesen, hogy akkor vette neszemet, midőn a cserjésbe jutottam. Ekkor aztán minden figyelme felém irányult. Kenguruhnak vélt, melly egyenest feléje tart. Távolabb voltam tőle, semhogy világosan láthatott volna, s miután fejemet mindig csak pillanatra dugtam ki a cserjésből, rá nem ért a biztos lövésre; de még néhány lépés előbbre, és sorsom el van döntve, mert lassan lassan jó lőtávolba kerültem, és csakugyan, a mint utóbb mondá nekem, ha az utolsó alkalommal csak fejemet dugom ki nem pedig felugróm, alkalmasint rám lő, mert már beleunt a várakozásba — akkor meg nem élem, hogy elmondhassam e történetet. Nem akárki dicsekedhetik azzal, hogy egy canadai vadászember fegyvere jól reá volt szegezve s menekült, mint én. Sátorunkba tértünk estelizni, s megegyeztünk benne, hogy kenguruhkra lesni éjszakának idején nem igen üdvös dolog. De éltem legsötétebb napja volt az, mellyen legkedvesebb barátomat (mert mindketten azon korban voltunk, midőn az igazi, törhetlen barátságok köttetnek), két yardnyira tőlem halva láttam lerogyni: saját fegyvere terítette le, midőn egy társunknak a kapun át akarta dobni. A puska, úgy hittük, a légben sült el; mert a golyó elöl ment be a torkán s nyaka hátulsó részén került elő; és ha a villám sújtja le, nem esett volna hirtelenebb halála. Mondom, azt hittük, a puska a levegőben sült el, mert az a kinek dobva volt, nem fogta meg, s a fegyver a földre esett; s jóllehet mindnyájan hallottuk a durranást, s mindnyájan láttuk az ifjút lerogyni, az államügyész kérdéseire egyikünk sem tudott kielégítő felvilágosítással szolgálni, hogy voltaképen miként történt a dolog. Én a kapuba ültem, melly egy közbe nyilt a rétről, mellyen épen keresztül mentünk volt; három társunk a közben volt, hová a sövényen átugrottak, barátom pedig egyedül állt a réten. Midőn utoljára láttam élve, épen leeresztette puskája sárkányát s rákiáltott egyik társára a közben, hogy álljon elé s fogja meg a fegyvert. Én lehajtottam fejemet a mint a puska fölöttem elrepült s ugyanazon pillanatban hallottam a durranást s láttam az ifjút összeroskadni. Talán nem is volt csoda, ha ez alkalommal baleset fordult elő, mert öten vol tunk, huszonegy évesnél nem korosabb ifjak, s négy fegyver volt velünk. Nekem nem volt fegyverem, mert épen akkor érkeztem egyik londoni kocsival, s a társaság elém jött találkozóra