Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-03-10 / 7. szám

102 ndúltak Orebro felé, honnan másnap reggel jávorszarvas-vadászatra szándékoztak a közeli erdőkbe menni. Ezen éji utazás kevesbbé volt fárasztó nekik, mintsem másoknak lett volna, mert waggonjaik olly ágyakkal voltak ellátva, minők a hajókon szoktak lenni; bor is volt az asztalon s a kocsik közt nyilt közlekedés, úgy hogy az éjet igen kellemesen töltötték. Az egyik kocsiban a király, a walesi herczeg és János glücksburgi herczeg; a másikban Oszkár és Ágoston herczegek, s az angol követség két tagja Hamilton és Heneage urak ültek, később lefeküdtek s néhány órát aludtak. Hét órakor értek Orebroba, hol a vasútat elhagyták és reggeliztek. A jelenlévők majd mindenike egy vadásztársulatnak volt tagja, mellynek feje a király — se társulat egyenruháját viselte, t. i. hosszúszárú csizmát, zöldes felöltöt, szürke kalapot, zöld szalaggal és tollal. A walesi herczeg különben közönséges vadászöltönyt és hosszúszárú csizmát viselt. Reggeli után kocsik álltak elő, s a társaság a helyszinére indúlt, hol a hajtók már várakoztak — a heglaui erdőbe, Nerike tartományban. Az út vagy két órát tartott, a mintegy tizennégy angol mértföld távolságon. Elől egy társaskocsiba, mellybe a hosszában csinált üléseken öt-öt ember ült, négy ló volt fogva. Az egyik oldalon a királyi család öt tagja, a másikon a követségi két tag, Dixon ár, Keppel ezredes és Meade úr. Az út egy gyéren lakott, hullámzatos vidéken vezetett, melly némileg hasonlít Skótország némely tájához; gyepes, szürke szirtekkel és fenyőcsoportokkal tarkázott dombok közt. Elérvén az erdőt, a királyt, a walesi herczeget és Dixon Oszkár urat kivéve az egész társaság hajtósorba rendezkedett, melly az út mentében, másfél mértföldre nyúlt ki. A nap főczélja lévén minden áron a walesi herczegnek szerezni jó mulatságot: még Oszkár és Ágoston herczegek, és János dán herceg is a hajtók közé állottak, kiknek kötelességök volt a felvert s kitörni akaró jávorszarvast a hajtásba visszariasztani. Rly módon a tulajdonképeni vadásztársaság úgyszólván csak a svéd király, a walesi herczeg és Dixon Oszkár úrból állott. Svédországban a jávorszarvas vadászata sajátszerű módon egyetlen egy kis kopóval foly. Ez, ha nyomra akad, azon hajtva keresi fel a vadat. Ha közel jön hozzá, a jávor megbőszül, de csöppet se riad meg az ártatlan hangoktól, és a helyett hogy szaladna a kutya előtt, leereszti fejét és neki rohan. A kopó, természetesen, a vadászok felé hátrál, s így a jávort golyóik elé vezeti. De a kopónak, bár az ő orrától függött egy király, négy herczeg és sok svéd főúr e napi öröme, nem sikerült vadra akadni. — Az erdő rengeteg: jávor kevés van. Oszkár herczeg látott egyet, mint mondák, és visszaterelte a hajtásba; — de a király és herczeg el nem süthették fegyverüket. Mind a mellett jól mulattak és se a vasúton tett utazást, se a reggeltől estig mintegy húsz mértföldnyi folytonos gyaloglást az erdőn, nem bánták meg. Tizedfél tájban indúlt meg a hajtó sor, s közel hatodfél volt, midőn a király és a herczeg viszszamentek a tanyára s összehítták társaikat. Ekkorra már minden ember tűrhetően megéhezett. Egy kis fakunyhóban jól falatoztak, de csak kilencz óra tájban ebédeltek Orebroban, a tartomány kormányzójánál Ebéd után tizenkettedfél tájban ismét a vasúti vonat állott elő, és a fáradt vadászok vasárnap reggel négykor Stockholmba érkeztek. A herczeg Svédországból elutazását hétfőre határozta, de a király rábeszélte,