Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-03-10 / 7. szám

100 szélben cserkészni indultam. Egyszerre iszonyú lárma keletkezett. — Visszatekintek s ime a legszélső zsombékok közül, amaz öt-hat hajtó által ugrasztott farkas a tömeg előtt, az általam reggel talált csapán ügetett lefelé, és így, ha mind ez ideig helyt állunk, a farkas legfeljebb 10—15 lépésnyi távolban tör vala ki mellettem. A tömegből a puskások szétugrálva, a farkast számos lövéssel üdvözlék; azonban a legközelebbi puskáshoz is több mint 100 lépésnyi távolban esvén, csak egyetlen lövés, Fitzgeralde százados úré csapta oldalba, anélkül, hogy csak nagyobb sebet is ejthetett volna rajta. A hajtók öt farkas-fekvést találtak a zsombékok között; de csak egyet láttak oldalvást kiszökni, a másik meg az volt, melly után számos sikeretlen lövés küldetett. Ezen alig hihető s elszalasztott esély után arról győződtünk meg, hogy a farkas ha biztos rejtben húzhatja meg magát, nagyobbacska zajra sem indul meg; vagy ha megindúl is, annyi óvatossággal mindenesetre bír, hogy a sűrűben észlelőd ve sompolyog előre és ha a puskások állását neszeli, vagy szelet fog, vagy mély rejtre akadhat, * ismét megbukik s inkább bevárja a hajtók közvetlen közeledését, semhogy a lővonalra vetné magát. Ebből az a tanulság, hogy a sürüsbeni hajtásoknál a vadász elfoglalt állását mindaddig, míg a hajtók egészen a lővonalig értek, oda ne hagyja. Most már következtek körvadászatok a síkon. Az első körben négy nyúl s egy róka esett. Ez utóbbit, farlövést adva s egyik hátsó lábát eltörve, Benevicz segédtiszt úr ejtette el. Uly összeroncsolt testtel tovább fetrengett, a közel volt lovas pedig utána ügetett, hogy legázolja és felvegye. E közben egy izsáki piros ködmönös fiatal ember a körből kilépve, szinte közeledik s rozsdás egycsővüjével, mellynek az a gonosz szokása, hogy előbb megrázkódik s azután sül el, a rókát tova esúsztában végkép megállítá s ez idáig helyesen is történt. Megadta neki a kegylövést; de azután a vadat csakhamar nyakába akasztván, az érte menő lovasnak át nem adá, a miből azután egy kis vita keletkezett;.azonban ki tolhatáfel magát biróúl, főleg mikor a legénynek egykét fogadatlan paraszt-prókátora is csakhamar akadt ? A legény azt állítá: hogy nem azé a vad a ki meglövi, hanem a ki agyonlövi. Egy egyszerű ember meg azt felelte rá, hogy részvényes magán kör-vadász átoknál, még sem ártana, ha egynémelly, — a hajtók közé csak úgy vetődött — kurta puskás, ehez hasonló esetek alkalmával, tovább látna az orránál. No, de mi azután nem firtattuk a dolgot, maga a vad sem érdemelte volna meg a további szóváltást. Legérdekesebb volt az utólsó aznapi hajtás, mellynél a kör már egészen sötéttel záródott be. E körben igen sok nyúl keresé és meg is leié a menekülést. A leggyakorlottabb lövész is hibázott. Gyönyörű volt látni a puskák egymást érő kilobbanásait; akár csak éji puskaharcz keletkezett volna szemeid előtt. A vadászat befejeztetett. Záradékul, igénytelen közleményem bevezetésére vonatkozólag, még a következőket jegyzem meg. A kecskeméti vadászatok, jelesül két év elforgása alatt, jelentéktelenek ugyan, de annyiban mégis felemlíthetők, hogy az elejtett vadak közt ollyanok is tűnnek fel, mellyeknek a mi vidékünk nem hazája s nem is könnyen fejthető meg, honnan kerülhettek síkjainkra s mi okból vándorolhattak idáig, különösen ama nagy szárazság idején. — Ugyanis a tiszai nádasokban kopók által haj-