Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-03-10 / 7. szám

dúlok s nngy meglepetésemre, mintha csak égből hullott volna, egy öblös csizmájú, bottal ellátott atyafi állt oldalam mellé. — Isten jónap uram ! — Fogadjisten, válaszolám kurtán; ördög hozott illyenkor, gondolám bosszúságomban s ismét a hajtás felé fordultam. — Képesint itt nem lesz féreg a hajtásban, folytatá mellettem érdekes discursusát; azolta már kitört volna. Megjegyzendő, hogy az alföldi köznép a farkast féregnek nevezi. — Legyünk csendesen barátom, figyelmeztetém őt. — De uram, a féreg a legelső neszre megindúl, már mi azt tudjuk; mondhatom, hogy itt ugyan hiába ácsorognak az urak, kár fagyoskodni. — No csak hagyjon kend magunkra atyafi, mi is tudjuk mit cselekszünk. — Penig tennap is két juhoz (juhászeb) egy nyulat kergetvén be a nádasba, egyik sem jött ki többé, a farkasok szétszakgatták őket, ott találtuk a koponyákat, meg a csülköket. — Ezt már a városban is hallottuk. — Oszténg azok közül a roszúl telelt gyerekhajtók közül is ott hagyja ám a fogát egy kettő mindörökre. Feltettem magamban emberemhez többé egyetsem szólani, meglévén győződve, hogy úgy majd hamarább távozandik s valóban úgy is történt. Mély csend uralkodott ismét; de tartós nem lehetett. Alig negyed óra multán, hangos beszélgetést hallok jobbról szembe közeledni. — Ne neked, gondolám magamban, most meg már jön a restauratio. És eltaláltam. — Oten, hatan, tizen egyegy külön csapatban húzódtak el közelemben, mindegyre hangosabban beszélgetve. Fülhegygyei a többi közt e párbeszédet is hallottam : — Ezt meg amazt kellett volna mondani a szolgabírónak: ki kellett volna neki tálalni amúgy magyarosan. Eddig kálomista volt a biró, most meg igazság szerint pápistának kellett vón lenni, de azok a pupákok nem mertek szólni, hallgattak mint a hal. Plébános úr váltig erőltette a dolgot; de senki sem kontrázott neki, hiába készülődtek a nagy munkához, hiába handabandáztak előre, sőt némellyek még fenyegetődztek is. — De hát minek is csődíttetett be annyiunkat a szolgabíró, ha azután még is csak az történt a mit ö akart — stb. A jó emberek lassankint a lövészek vonala mögé húzódtak s ezáltal, ha csak ugyan kitört volna is a vad, okvetlenül akadályozzák lövésében a vadászt. A hajtók is mind közelebb jutván, a midőn már veszélyes lett volna feléjük lőni, a balszárnynak jövő hajtók egynémellyike pedig már a puskásokig ért, a nélkül hogy vad mutatkozott volna: megkezdődött a lővonal bontakozása s csak még e sorok irója és a szélső jobb szárnyon egy kapitány állotta meg helyét; de a midőn e szárnyhoz is alig 20—25 lépésnyire elértek a hajtók, s mégis a vadnak hire sem volt, e pont is fedezetlenül hagyatott, míg odakint a síkon, a már kijött hajtók, cortesek és puskásokegyetlen nagy tömegbe összehúzódva, várták a zsombékok széle felé bukdácsoló, még hátramaradt öt vagy hat hajtót, hogy megérkeztükkel a síkon körvadászatok rendeztessenek. Én a szatymákat csöveimből kiszedve s nyúlra töltve, addig is a rét' T*