Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-03-10 / 7. szám

98 ten, ég tudja rniolta rágódik. Osszterjemét többre teszik 3000 holdnál. Csikorgó télben a vizesebb részek befagynak s járhatóvá válnak, a fövenyesek megkeménykednek s a könnyebb testeket szinte fölbirják, míg a súlyosabbak bennök illyenkor is alásülyednek. Télen a farkasnak és rókának biztos rejtnelye s megvíhatatlan védbástyája. E szörnyeteg-fészket kell vala meghajtanunk. Pár ezer ember talán sikeres hajtást tehetne, de százötven—hatvan hajtóval, kik övig érő ingatag zsombékról zsombékra nagy óvatossággal lépegetve, csak igen lassan s közönként nagy téreket háborítlanúl hagyva, haladhatnak előre: iíly aránylag csekély hajtó erővel a dúvadak a zsombékaljban menten fekve maradhatnak, vagy, főkép ha a puskások állását szemben észreveszik, a hajtásból ellenkező irányban kisurranhatnak s ezt annál könyebben tehetik, mert a zsombékok sásborította borzas koponyái összeérvén, őket fektükben és szöktükben a szem elől gondosan eltakarják. Hajtóink a város alatt keresztbe fogva a nádast, lefelé délkeleti irányban hajtottak. A puskások egy része pedig a rétség két oldalán lefelé egymásután ballagott, hogy a netán oldalt kitörő vadat puskavégre foghassa; más része meg kocsikra kapva lehajtatott oda, hol a zsombékos végződik s ott egymáshoz 30 —40 lépésnyi távolban keresztállást foglalt. Hogy a farkasvadászatnál némi sikerre számítani lehessen, első főszabály az, hogy a hajtók felállítása s átalán véve az egész vadász térnek elállása a legnagyobb csendben történjék; mei*t a farkas a legtávolabbi s alig sejthető neszre már megindul; továbbá fökellék, hogy minél keményebb hideg, azonban teljes szélcsend legyen. A felállás nem volt zajtalan, azonban a vadásztér rendkívüli nagysága nem engedé, hogy kárt okozhasson: mert a megindult vad az alsó részekig zajt vesztve, több ízben is megfekhetett; de igen is nagy akadályul szolgált a mindig növekedő nyugati szél, mellynek dühöngése a hallást és látást egyaránt akadályozá. Az elállás előtt főgondom volt a tájékot szemügyre venni s lehetőleg kiszámítani az irányt, melly a vad kitörését legvalószínűbbé tehette. Eszleleteim tehát arra ösztönzének, hogy a páhi erdő kelet-északi része s annak átellenese, a nádas keleti sarka közt, a zsombékos aljban foglalhassak állást; annyival is inkább, minthogy a mult éjjel esett porhavon, a mondott irányban, a síkról egy farkasnyomot csapásztam be a zsombékok közé, mellynek tekervényes menete s azon körülmény, hogy a rejtböl kifelé csapára nem akadtam, azt sejteté velem, hogy az ordas ott pihen valahol a vadásztér sötét rejtjeiben. Orahosszat állhattunk már a zsombékok közti sík jegén, lábfázás miatt tipegve tapogva, midőn a zúgó szél a messze távolból nagy ritkán egyes harsán kurjantást vezetett le állásvonalunkig. Hátrányos volt mindenesetre az, hogy a magas zsombék tetejére állva, ott a honnan széljelebb tekinthetve minden előfordulható mozgást könnyebben észrevehettünk volna, magunkat fel nem tarthattuk. A fövenyalkotú zsombék minduntalan megingott lábaink alatt s a kemény szél egyes durvább lökései azonnal aljba sodortak bennünket. Egyébiránt az egész lővonalon, melly kivétel nélkül tapasztalt régi vadászokból állott, síricsend uralkodott, biztos reményt nyújtva kedvező sikerhez. Egyszerre azonban erős csoszogást hallok hátam megett, hirtelen visszafor-