Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-28 / 6. szám

89 meg, ha az első elveszvén, annak felleléséhez s kidolgozásához már semmi remény sincs. A nyúl felugrasztatván, a mezőny lovasainak a lehető legnagyobb csendben kellene maradniok, mert a legkisebb zaj a felriasztott nyulat megijesztvén, előre meggondolt irányvonalától eltéríti, vagy visszafordítja, de a kutyák is a lárma által serkentetve könnyen túl szaladnak a szimaton. Nem könnyű feladata a masternek a mezőnyön sokszor összegyűlt járatlan vadászokat arról meggyőzni, milly könnyen ronthatják el tökéletesen a vadászat eredményét kiabálásuk s különösen a kutyák közé való tolakodásuk által. Kezdő vadász, ha nyúlkopók után megy ki, a mennyire lehet tartózkodjék a régibb vadászok megett, mert biztos lehet arról, hogy az első sorban lovagolva nevetségessé teszi magát ezek előtt. Egy nagy tekintélyű iró következőleg szól e tárgyban : „tanácsolom minden fiatal falkárnak, ha jó szimatra van kilátás, jó távolságban maradni a kutyáktól, kivált ha szél ellen hajtanak, mert illy esetben a nyúlnak csak azon egyetlen megszabadulási módja marad, hogy meglapúlva a kutyákat magán keresztül hagyja szaladni, s aztán visszafelé menekül. Ha illyenkor a falkár hátúi maradt, e cselt észreveszi, s könnyen segítségére lehet kutyáinak. Mindenek felett kerülendő azon annyira elterjedt, de felette hibás szokás, hogy megpillantatván a fá radni kezdő nyúl, a lovasok teletorokkal kurjantani kezdenek! ez nemcsak a kutyákat rontja, rákapatván őket, hogy a legkisebb zajra orrukat a szimatról felemelve körültekintenek, de egyszersmind igen unfair s nem igaz sportsmanlioz illő viselet. — Hasonlag kárhoztatandó az elveszett szimatot nyomozva a nyúl nyomdokait (a hol a talaj minősége engedi) szemmel felkeresni akarni. A nyúlnak is meg kell hagyni a maga, egy jó falka előtt úgy is csekély menekülési esélyeit, különben a nemes sportból öldöklés válik. Nagyon sokan hiszik, hogy a vadászat mestersége, kiabálásban és bátor lovaglásban áll; de ezek nagyon csalatkoznak, s ne vegyék rosz neven, ha néha a falkár vagy falkanagy türelmét vesztve szitkozódásba tör ki. — Ha a kutyák szimatot vesztve, szüneten vannak, senki se szóljon, senki jó tanácsot ne adjon; illyenkor legbiztosabban fogják ökmaguk a huntsman csekély segítségével feltalálni az elvesztett szimatot s teli hanggal tovább hajtani. Egy adomát beszél Mr Beckford a vadászatról irt jeles munkájában egy bizonyos falkatulajdonosról, ki a mezőnytől olly szigorral követelte a bele nem szólást illyen criticus perczekben, hogy egy ízben a falka szimatot vesztve, s szünet állván be, egy vadász elköhíntette magát, mire a nevezett falkanagy tüstént hozzá nyargal, s egész haraggal mondja neki: „remélem s teljes szivemből óhajtom, hogy köhögéséből kigyógyuljon." — Röviden tehát egy jó nyúlfalkár főkelléke a hallgatagság; legyen benne kitartás és elszántság is, és mutassa ki ezen tulajdonait minden adandó alkalommal, de saját és kürtjének hangjait ritkán hallassa, ezekkel legyen fukar. A nyúlnak fektében majd semmi szimatja sincs s gyakran megtörténik, hogy biztosan tudva, hogy az előttünk lévő szántás vagy más táblán nyúl fekszik, kutyáink sehogy sem tudnak reá akadni. Ezt a nyúl is nagyon jól tudja, s a kutyákat egész nyúgalommal hagyja fekvése mellett s felett elhaladni. Emlékszem egy esetre