Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-20 / 5. szám

79 fákat, a feltört gyepeket és gyűlöli a mivelődés úttörőit, mikor neki nincs szüksége olly civilisatióra, mellyben semmi tennivalója, melly megfosztja eddigi fáradsága gyümölcseitől, megszorítja vadászati jogát és kényszeríti visszavonulni a tájról, mellyben ifjúságát tölté! Hogyan társalog Hectorral, a tökéletes vadászeb ez clérhetlen jellegével. Valóban megható midőn ez érdemes vadász, öregen és megtörve közeledni érzi utolsó pillanatát: fegyvere térdén, kutyájának hullája lába előtt! Nyugodtan bal meg, csupán egyet fájlalván, hogy a vadászat élvezetéről le kell mondania. Utolsó fohásza, hogy olly kutya, mint Hector, mért nem temettethetnék el vele egy sírba; „hiszen vadásznak — úgymond — nem kell pirúlni, hogy kutyája társaságában van." Nekünk, igaz, nincs jogunk így okoskodni. Más az idő, más az ország s a személyek; hanem van jogunk megvetéssel szólani amaz éhes koczapuskásokról, kik minden idényben vadászva, megsemmisítik a tojást és fészket, öregét és apraját — és szomorkodva nézzük az őserdők pusztulását; honfiúi örömmel, de vadászember sajnálkozásával szemléljük a mocsárok lecsapolását, a vasútak robogó mozdonyát és felhányt árkait s a civilizatio egyéb elmaradhatlan következményeit. Már a mi a jó kutyák tulajdonait illeti, azokat csak úgy eldicsérbetjiik és magasztalhatjuk, mint Cooper bármelly félbarbár vadászhöse, abban még a civilisatio sem gátol. Hogy melly vidéken éltem le vadászatim fénykorát, az tulaj donképen nem tartozik a dologhoz. Szép vidék! Közepet tart az alföldi róna s a felföld sziklái között. Gazdag vetések, melyen a fürge nyúl, a nehézkes túzok és ritkább reznek csakúgy tanyáz, mint a rikácsoló haris, a pitypalazó fürj és a hűséges fogoly. Gyönyörű rétségek, mellyeken a folyam áradásai nemcsak a gazda gulyájának termesztik a jóizü füvet, a fenékekben szaporítva a balak millióit, de olly eres rétek, mellyekben a vizi vad számtalan faja tenyész: a vadhattyú és gödény, a vadlúd és lilik, a zoldfejü gázsérés vörösfejü czigánykacsa, a kerge ruczaésa kacsák százféle fajai, a görbe csörejü szélkiáltó és társai a kis szőrszalonka, a büdös károgató és nyikorgó szárcsa, sőt még a sárgalábú pettyegetett kis vízi csibe, mind tömegesen valának képviselve. A folyó partján zöldelő füzesekben tavasszal betért a sebes röptű örvös galamb s a kis ligetekbe nyár derekán ezrével gyűlt a gerle. Néha-néha elvetődött ide az erdei szalonka is, de számosabban találtam azt a hegyháton elvonúló bikkesben és tölgyerdőben, honnan rókakoma is elellátogatott a rétbe, merészségét gyakran bundájával fizetve. Feljebb pedig a valódi hegyoldalokon akadt őz is, és néha néha szép agancsú szarvas, bár illyennek elejtését ritkasága miatt mindig vörös keresztel jelöltem a naptárban. De nem is a nagy vadról akarok értekezni, melly mint mondám ritkább tárgya vala vadászataimnak. Csak a gazdag szárnyas vad forog most eszemben, ez vala a vidék dísze s illyenről mondhatá Blaze: „Boldog a vidék, mellyet a vándormadarak utjokba ejtenek ! minden idény meghozza adóját s minden éj kipótolja a vadat, mellyet nappal ejtettünk." Közelebbről le nem irom ez áldott tájat, nehogy "rajta kapjanak néhány kis csempészeten, egy-egy tilosba vetett vargabetűn; mert hiába már paradicsombeli elődeinkről ránkragadt a tiltott gyümölcs iránti kiváló szeretet.