Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-12-30 / 36. szám

575 i közt egy napot kell veszítenünk; azért is, a mint az idö csak valamennyire kedvezőbbnek mutatkozott, s a vadászok kijelenték, hogy „majd csak megy valahogyan," az indulást elhatároztuk. Áz napi vadászczélunk ama szük völgy felső torkolatánál volt, mellyet a laritti völgytől, hol jelenleg időztünk, csak az úgynevezett „dombhát" választott el, s hová könnyű volt jutnunk. Könnyű ám. A hát csakugyan a Carwendel hegyfal alatt fekszik, s nem igen meredek, füves lejtőkből áll, csakhogy a mit e vidéken dombnak mondanak, az másutt hegy, — hiszen ez emberek itt órányi széles völgyet is csak ároknak neveznek. Kellett is, még folyvást síírü ködben és ugyancsak erősen kapaszkodnunk, hogy a legmagasabb hegygerinczet elérjük, s e mellett eléggé kimelegedtünk. Odafenn elállítottak, s szétküldték a vadászokat, hogy — mint mondák — az előttünk levő, de a köd miatt nem látható völgykatlant bekerítsék. Ha zergék álltak a katlanban, úgy csakhamar szelét veszik a hajtóknak, s illy esetben hamarább megriadnak, mint ha szemről szemre láthatják az ellenséget. A völgyből emelkedő hideg léghuzam kezdetben jól esett az erös hegymászás után, — meghütésről még ugy sem tud itt a krónika. — Kivettem tehát köpenyemet a tarisznyából, magamra vettem, s meghúzódtam egy középszerű elefánt-nagyságú kő mellé, mellyet mintha csak az én kényelmemre hajított volna oda valami hegyi óriás, és türelmesen vártam a vadászat kezdetét, azaz a kövek recsegését, melly a rohanó zergéket fogja elárulni. Csodálatos hely volt; a köd sürün és súlyosan nehezedett a völgyre, mellybe az általam elfoglalt hegyorom mélyedett. A képzelödésnek tág tere nyílt, hogy a látkört tetszése szerint nyújtsa, terjeszsze a völgyön át. A mint tehát így merengve pillantottam a bizonytalan, tejszínü homályba, mellyből csak a hegyi patak sziklafalaktól viszszavert tompa zúgása hallatszott, egyszerre ugy tetszett előttem, mintha a tenger sziklás, kopasz partján ülnék, melly a domb lábain töri meg habjait, s hullámtorlása mennydörgését tompa morajban küldi fel hozzám. Élénkebben még ébren soha sem álmodtam, s hasonló jelenetek emlékében többé nem is képzelhettem hegyeket a ködbe. Kellett tengernek lennie. Hogy zúgott és süstörgött, s ha a köd leszáll és szabad kilátást enged a szemnek, okvetlenül elterül előttem a kék tenger, s egyes fehér vitorlák világló pontokként vonulnak rajta keresztül. Csak olyan czudar hideg ne lett volna. — Most kissé megritkult felettem a köd ; a nap legalább egy sugárral utat tört magának s fenn a zenitbben a kék ég tündöklött. — Valahára! — Most a szél is erősebben fújt a völgyből — a szó szoros értelmében csontot velőt hasított, — s ott elfelejtettem zergét és vadászatot a látványra, melly, mintha csak óriás fátyolt lebbentettek volna fel egyszerre, szemem elé tárult. A kör villámsebességgel megnyílt, s két felé hátrált, hogy mintegy roppant szemüvegen át, kilátást engedjen a szabadba. Előttem, látszólag olly közel, hogy nyíllal átlőhettem, emelkedett sötéten és tömören, mint egy óriási falazat, a Carwendel sziklafal. E csodaszép kép közepén kékes szétfolyó világok lövelltek össze mint egy gyú-