Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-12-30 / 36. szám

576 pont felé, s egyelőre összeolvaszták az egyes részeket. Lassan-lassan ez is elvált; a kép átlátszó, tiszta lett, s ott, hol a tengert álmodtam, s olly magasan, hogy sötét vonalait a már újra körbe boruló égben kelle keresnem, ott meredezett előttem, éles körrajzokban, a meredek fal, egyes hasadékaival és szakadásaival. De mig a magaslat majd negyed részét ama gorély foglalta el, mellyet az orom a völgybe hullatott, ugyan e görélyen, elöntve a már világosabbá vált fénytől, széles csíkban fehérlett a hó, mellyet a legutóbbi tél még ott feledett. A ködkeret most — csodaszerüen — mind összébb s összébb vonult, fővilágot a középre vetve, s ott a havon — puszta szemmel is tisztán kivehetém — valami sötét tárgy mozgott, s lassan és egyenesen — a fal vonulását követve — keresztül mászott rajta. Egyes zergének tartottam volna, ha olly roppant kicsinynek nem látszik; de mi lehetett más ? Talán róka? — Sietve kihúztam tokjából a látcsőt, ráigazítottam, s ama piczi pontban — emberre, vadászra ismertem, ki ott, a látszólag függőleges falon, illy roppant távolban folytatá fárasztó útját. De, mintha a köd csak azért nyílt volna meg, hogy ezt velem láttassa, e pillanatban ismét széles, tündöklő sugarak lövelltek a közepe felé, a köd összecsapott, s újra, még pedig sűrűbben, mint azelőtt, szürke éj fedte a hegyet és völgyet. S mi Ily hideg léghuzam áramlott föl a ködből és fújt át a dombon — fogam vaczogni kezdett s azon kilátással, hogy itt kell ülnöm, mig a vadász, kit az imént apró pontként láttam, befejezi körútját az üst körül, csak még szorosabban s kétség" beesettebben burkolóztam köpenyembe. Meddig ültem igy, nem tudom; de a köd egyre sürübb lett s az egy mulatság, mellyet ez idő alatt szerezhettem, abból állott, hogy jól fűtött szobára gondoltam. A mint e rögtöni tünemény — másnak nem nevezhetem — izgalma elmúlt, a hideg újult erővel rohant meg s én fáztam, a mint egy szerencsétlen, hideg kövön, illy ködben s illy magasságban ülő emberfia csak fázhatik. A hajtásnak sem akart vége lenni — a ködfüggöny ismét legördült' s újra tenger partján képzeltem magamat, természetesen valahol a jeges tenger közvetlen közelében. Valahára — hálistennek ez zörej volt — valahára hát még is jön lövésre vad, mert ha itt csak megpillantom, fúvóbottal is lelőhettem vala. Gyorsan készülődtem, de alig tudtam fegyverem kakasát felhúzni, annyira el voltam fázva. Ekkor közelebb, közelebb jött valami. Erőlködéssel arezhoz emeltem a fegyvert — máris láttam a csövön keresztül valami árnyékot mozogni — a mint az zergebaknak bizonyúl .. .megrémülve kaptam le a fegyvert s eresztettem le a kakast, az árny egyik vadászé volt, ki izzadva mászott fel meredek fárasztó útján. Csak kellemes temperaturáját tudtam irigyelni. A hajtásnak vége volt; a nélkül, hogy lövés esett volna, összejöttek a vadászok a hegy ormán s hogyan fáztak! Mindnyája arcza vörös-kék márványozást mutatott s félórai, sebes járásra volt szükség, hogy ismét kissé hajlékony okká legyünk. Mára többé ugyan nem sok teendőnk maradt. Mégis kár lett volna az egész napot kísérlet nélkül elvesztenünk.