Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-12-30 / 36. szám

573 E közben este lett s a döntő futást másnapra kellett halasztani. E futásban C r in o 1 i n e lett az első és V i d r a a második díj nyertesévé. Szeniczey Ödön. Egy délutáni cserkészet szánon. Több napi élvezetes vadászati séjouromot befejezendő, e hó 22-én csikorgó hideg időben szánra ültem s az e lapokban már többször említett m—i fenyves erdőkbe hajtattam. — Megvallom, elindulásomkor kevés eredményt reméltem e cserkészettől, mert már egyet ütött a kastélykapu órája, midőn kihajtattam alatta s igy a kora alkonyatig legfölebb még három óra volt előttem ; de meg a hó is igen keményre fagyván, féltem hogy a nagy zörejtől, mellyet a szán okozand, a fő vad már messziről feli-iád. Még egy más okom is volt mai cserkészetem sikei-ülésén kételkedni, az t. i.liogy az utóbbi napokban házi uram szintén a fenyvesben cserkészve, három nap alatt nem kevesebb mint 16 szarvassutára lőtt, mellyek közül 11-et azonnal meg is kapott, de a többit csak hosszas keresés után vérebekkel sikerült az erdészeknek meglelni. Ep ezen felháboríttatás miatt féltem tehát, hogy a mai nap eredménye az épen nem fényesek közé log tartozni. Alig haladtam azonban néhány száz ölet az erdőben, már is jó nagy falka fő vadat láttam meg; közelebb érve 16 hímszarvast számláltam meg, mellyek egész nyugalommal harmincz lépésnyire engedték a megközelítést, mintha tudnák, hogy illyenkor nincs mitől tartaniok. Közöttük egy gyönyörű sötétszörü 16-os s egy páratlan 14-es imposans állatok voltak. Bámultam később saját nyugodtságomon, mellyel az érdekes fővadat illy közelről nézni s agancsaik ágait megszámlálni képes valék, mig a szarvasidény alatt egy illy 16-os megpillantása okvetlen nagy fokú vadászlázat keltett vala bennem. E contemplativ cserkészetet elhagyva, néhány perez alatt a Kollinának nevezett dombos völgyes szálas erdőbe értem s felhajtva a dombtetőre, alattam egészen váratlanul egy 8 sutából álló falkára bukkantam. Hirtelen leugortam a szánról s a falka legutolsó darabjára, egy vén meddő sutára sütöttem el puskámat. — „Liegt!" kiáltott szánban ülö kalauzom. Össze is rogyott az igaz, de pillanat alatt csülökre kapott s a többiektől elválva eltűnt. — A lövésre a többi hét néhány másodperezre megállva visszatekintett s én ez időt felhasználva, fegyverem bal csövével egy második darabra lőttem, melly ötven lépésnyit még haladván, összerogyott. Az első suta összebukásáról ítélve azt hittem, hogy golyóm csak horzsolt, de nem sebzett halálosan. Az elugrást azonban meglelvén, néhány lépésnyire onnan nagy örömömre pár csepp sötét sebvért találtunk. Ezeket a szálas erdő széléig követve, egyszerre csak megpillantom a sebzett vadat igen beteg állapotban, de közelebb nem juthattam hozzá, mert a vad is meglátott engem, illy távolra pedig nem koczkázhattam reá a lövést. Kibocsátom tehát az öreg Selmant s a véreb néhány pereznyi üzés után megállitá a vadat. Kettőzött lépéssel sieténk utána, de olly sürü helyen állott meg, bogy bár csak húsz lépésnyire voltam tőle, semmikép se pillanthatám meg, ö pedig neszelvén, nagy sebességgel 36*