Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-11-20 / 32. szám

514 sakor ujjaim ütődtek: s könnyű elhinni, hogy az a gondolat támadt bennem: eldobni a nyerget s puszta szőrén ülni. Az egy, mi tervem foganatositásától visszatartott az volt, hogy András tanácsára elláttam sarkaimat pár ez országbeli sarkantyúval, mellynek taraja csészeallj nagyságú s hat hosszú, éles hegygyei bír, mi okvetlenül megkívánta, hogy a lábnak szilárd alapja legyen, a mi kengyel nélkül lehetetlen: 'végre is nem kell-e az embernek mindenhez szoknia? sőt már kezdtem is magam jól érezni kinpadomon, nyeregnek valóban nem is mertem nevezni, midőn egyszerre egy buczka mögött, néhány terebélyes tölgy árnyékában, tőlünk valami hatvan vagy nyolczvan lépésnyire, a magas fűből egy csapat ló szökött fel. Utunk czéljához értünk, bátra volt még vagy száz ló közül választani, mellyek tömör, mozdulatlan csoportot képeztek, mintegy már előre érezvén András és a péon lassoját. Ez utóbbi, szakértő pillantást vetve a tömegre s készen tartva a hurkot, mondá társamnak : — András úr, vigyázzon s jegyezze meg jól, imez az öné; én majd Henrik urét kerítem meg. Es ezzel kinyújtott karja gyönyörű vasderes ménre mutatott, melly elől állván, magasan lobogtatá felénk dús serényét. — Látom, mond egyszerűen András, s azzal felém fordult, ki e pillanatban közte s a péon közt álltam. — Csak utánunk indúljon Henrik úr, mondá. A figyelmeztetés egészen fölösleges volt, mert igazán még be sem fejezte mondatát, s már is mindketten meghaladták felét az átfutandó távolságnak , midőn megeresztém utánuk száguló lovamat. Az alatt a Cabellada lovai közt különös mozdulat történt. A mint észrevettek mindnyájan felénk fordúltak, mintegy bizonyságot szerzendők szándékunk iránt, de mihelyt ezt kitudták s a mint megtámadva látták magukat, a sor élén állók a középre fordúltak s a középen lévők kifelé tárultak, szóval többé nem láttunk csak fart és farkat; az értelmes állatok tartottak tőle, hogy elejőket a lassonak kiteszik; de daczára a gyors fordulatnak, András hurokja, a mire oda értem, már a vasderes nyakában volt. Á fogoly kétszer háromszor iparkodott megszabadulni, oldalt csapván vagy ágaskodván, de csakhamar meggyőződve erőlködései hasztalanságáról, magától jött ügetve, s győztese mellé sorakozott, nagyot nyerítve, lehet: bogy üdvözölje, lehet? hogy búcsút vegyen egy időre elvesztett szabadságától. A mi a péont illeti, ki mint egy golyó a Cabellada tömegének kellő közepébe csapott, azt a szó teljes értelmében szétpattantván, csakhamar láttuk őt egy két három darabból álló vágtató csapat élénk üldözésébe merülve, a három ló oly szorosan tapadt egymáshoz, hogy az ember egy testnek mondhatta volna. Mind ez különben olly sebességgel folyt, hogy csakhamar szem elől tévesztjük vala, ha fölvett irányuk felénk nem vezeti. Legfeljebb hatvan vagy nyolczvan lépés választott el tőlük, midőn a lasso, melyet a péon feje fölött forgatott, elsuhogott s a futók egyikét feltartá, épen azt, melly a három közül középen vágtatott. Csakhamar könnyű volt belátnom, hogy András nem csalt meg, midőn arra készített elő, hogy a ló, mellyet alám adnak, nem fog erély hiányában hátul maradni, s