Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-08-30 / 24. szám

Ellenem olly közel volt, hogy lehelletét arczomon éreztem; horkanva, tüszögve, fogát csikorgatva. Czélba vettem, habár szivem összeszorult, mert számos vadászataimon e rémes állattal még soha sem találkoztam. Megnyomtam a ravaszt s ösztönszerűleg hátraugorva, biztosítva valék az első támaüás ellen. A vadállat felágaskodott s úgy még nagyobbra látszott nőni, azután iszonyúan ordítva s bőgve reám rohant. A medve meg volt sebezve, helyzetem irtózatos lön. Hasonló borzadást még soha nem éreztem sokat hányatott életemben. Nem volt se pisztolyom, se vadászkésem, minthogy lovas létemre csupán fegyveremre támaszkodtam. Lovam még meg volt kötve, hogyan ugorhattam volna reája, hogy megszökjem? Szürke medvével szemben amúgy is lehetetlen a megfutamodás, a puskatusával pedig e vadkoponyára kalapálni, hasztalan. Az egyedüli mentöszer számomra az volt, ha fa mögé szökhetem s talán sikerül fára is mászhatnom. Nagy tölgy mögé bújtam s minden mozdulatát kitérve utánoztam. Ez körülbelől egy perczig tartott. A medve megdühödött s fogát vicsorítá; valahányszor egyet ordított, mindannyiszor megrázkódtam; néha néha meg-megállt, mintha gondolkodóba esnék, illy pillanatot arra használtam fel, hogy más fa mögé. fussak. Követett, s ezúttal többször a fa körül kergetett s már emelte nagy tenyerét, hogy bezúzza fejemet. A kör, mellyet a medvének be kellett futni, sokkal nagyobb volt az enyimnél s ez megmentett. Tudtam, hogy messze vagyok a tábortól, hogy kiáltásom elhangzik a sürü erdőben, mégis minden erőmből ordítottam. Semmi válasz. Egyedüli gondolatom arra volt irányozva, hogy a vékonyabb fák egyikét elérve, reá másszam s onnan tüzeljek a medvére. Itt meg kell jegyeznem, hogy a szürkemedve nem mászik. De e kísérlet nagyon veszedelmes volt; mert alighogy elhagytam egy fát, azonnal sarkamban volt, s mielőtt felmászhattam volna a fára, elérte volna lábamat. Igy kimondhatlan félelem közt elértem a hatodik, hetedik, nyolczadik fát. A medve mind dühösebbé lön, irtóztató ordítása fülemet basogatá. Lassan-lassan mind bágyadtabbá lettem, soká már ki nem tarthattam, a halál félelme erőt vett rajtam. E mellett csak a leggyorsabb fordulatok által kerülhetém ki. Ekkor egyszerre a napra pillanték s nagy rémületemre észrevevém, hogy nem közelítettem meg a tábort, hanem mindinkább távoztam töle. Néhány pillanatra tűnni éreztem minden erőmet. Mi menthetett volna meg most engemet? Rábámészkodtam a roppant medvére s már már körmei közt gondoltam magamat, éreztem, hogyan szaggatja húsomat s éldeli a rég óhajtott konczot. A medve nem látszott erejéből veszíteni, noha meg voltam győződve, hogy golyóm benne van; mérgesen rám tekintett s fogát csikorgatá, mintha mondani akarná, hogy zsákmánya vagyok. Nekem pedig félni kelle, hogy igaza van. Fegyveremre pillantva, óhajtottam, bárcsak megtölthetném. Alighogy elhatároztam, hogy a legközelebb körbenfutáskor megkísértem, már rám rohant. Körül futottam a fát, de már nem bírtam; minden erőmbe telt, csakhogy egyik lábamat a másik után vonszoljam. Lőporos tülkömhöz nyúltam, de e pillanatban ellenem megrohant. A fegyver hasztalan volt, elejtettem. A medve elkerülte a puskát,