Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-07-20 / 20. szám

322_ egy helyre tér vissza. A helyhez közeledve nagy csendesség kívántatik, a vadásznak gondja legyen, hogy galyra, harasztra ne taposson, mert a fajdtyúk, hacsak épen nem énekel, rendkivül óvatos és vad, s a legkisebb neszre fölriad. A sajátságos „gluk, gluk" hivás hallatára a vadász gyorsan de könnyedén halad a hang irányában, gondoskodván mindazáltal, hogy közötte s czélpontja között fák maradjanak, mert a fajdtyúk, jóllehet midőn hívogat, egészen belemerül kéjes álmodozásaiba s jóformán nem is tudja mi történik körötte, mihelyt rendes hangulatába esik vissza, nagyon éber s egyszerre észreveszi ellenét, hacsak valami barátságos törzsök el nem takarja. A mint a hívás megszűnik, a vadász, bármilly helyzetben legyen, mozdulatlan megáll. Kezével lábával egyet se mocczanjon, sem ruhája szélét ne láttassa, míg a madár hallgat; de mihelyt a hívás megindúl, újra előbbre törtet, míg nem czélba veheti áldozatát — jó töltés, gyors szem, biztos kéz megteszi a többit. Nagyságra nézve e madarak a különböző tájakhoz képest igen különbözők; Tirol 'éjszaki részén a 10 angol fontot nyomó kakast már derék madárnak tartják; de éjszaki Németországban s Bajorország némely vidékein a 12 söt 14 fontos kakast sem nézik nagy ritkaságnak. De nem szabad többé eltérnem eredeti tárgyamtól. Julius derekán egyik barátom M. őrnagy, ki ugyazon kis korcsmában szállásolt velem, szörnyű kedvet kapott zergét látni s ha lehet löni is; s jóllehet, az évszak koravoltát tekintve, nem tápláltam vérmes reményeket, legkevésbbé sem haboztam, hogy újból kirándúljunk az Untersberg környékére. Ehez képest egy szép de nem nagyon meleg délután megindúltunk régi barátom Wein vadász kíséretében. Az „alp"-ra érkezvén, hol múlt öszszel vadászataim közben sokszor megháltam volt, a gazdák melegen üdvözöltek; s miután sokáig elfecsegtünk németül — melly nyelvet barátom egészen folyékonyan beszélt —s miután ö egy rengeteg adag „schmarren"-t elpusztított, a szénába vetettük magunkat. Éjfél után bárom órakor talpon s úton voltunk. A hegyoldalán mintegy félóráig haladtunk a nélkül hogy legkisebb hirét vettük volna valami zergefélének, ekkor aztán az ösvényeinket derékszögben szegő szirt-csúcsokra másztunk, honnan szép kilátásunk nyilt a szomszéd völgyre. Wein s az őrnagy kissé előttem jártak, de a vadász úgy látszik, nem a megszokott óvatossággal közeledett a szikla párkányához, mert egyszerre az éles, jól ismert fütyülés ütötte meg fülemet s a mélység felé tekintve ott láttam a derék zergebakot, a mint lefelé szökdécsel a meredeken. Ha nem hallom fütyülését s nem látom ugrását, őznek tartom ez állatot, mert nyáron a zerge bőre szintoly vörbönyeges, sötét barna árnyalatát csak őszszel kapja meg. Első föltüntekor a zerge nem lehetett sokkal távolabb 100 yardnál, úgy sejtem, részben elfödte a bozót; de Wein, számítva hogy közelebb s nyiltabb helyre jö, az őrnagyot várakozásra intette, ki is jött tisztásabb helyre, de már ekkor 170 yardnyira volt; mind a mellett, a mint egy pillanatra megállott, az őrnagy jelt kapott atüzeletre. Hidegen s elszántan veszi czélba a vadat, s fegyvere elesetten — a gyutacs megtagadta a szolgálatot s a zerge eltűnik a bozótban. Újra előbukkan s most rajtam a sor, jóllehet nagy a távolság, teljes 200 yard, Wein állítása szerint ugyan nem több 150 yardnál, most en is szilárdan állok mint a kőszál, gondasan s biztosan czélba veszem s lövök. A bak eltűnik, a kutya keresésére iramlik, de nem sokára visszatér s azt kell