Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-07-20 / 20. szám

321_ fészkeiktől vagy fiaiktól, a kis kergekacsánál meg épen szokás, hogy fészkéről vagy fiaitól felzavartatván, földszint repdes el ellenkező irányban s lassan, mi által vajmi gyakran sikerül neki a kutyát nyomába csalni, melly is vágtatva követi, azt hivén elfoghatja s csak akkor bámészkodik utána, ha az már messzire elvitte, egyszerre felszáll s a magasban nyílsebesen visszarepül fészkéhez; de olly kiszámított őrködést mint az elmondandó esetben, még egy izben sem tapasztaltam, ez valóban csodálkozássá fokozta a szemtanúk (hárman valánk) felébresztett figyelmét. A mint ugyanis déltájban a Tiszán csolnakon leereszkedtünk, egy öreg kacsát pillantánk meg tíz aprajával a folyamon úszkálva, sebesen evezve feléjök siettünk, hogy az alig két ökölnyi nagyságú fiakacsákat közelről láthassuk. Be is értük vagy 20 lépésnyire, midőn a csapat partra ért, az öreg felszállva elrepült, az aprók pedig nagy fürgén kiszaladtak a partra s a fűben eltűntek. Alig haladunk 10 lépést, kirepül a fák közül egy nagy tőkés kacsa s mintegy 40 lépésnyire a csolnak előtt a Tiszába vágja magát s a vízszinen, szárcsák módjára, félig futva, félig repülve, körülbelöl 100 lépésre ismét lecsapódik, de csakhamar újra szárnyra kap, meg-meg leül s e mozdulatokat majdnem egész a túlsó partig folytatja. Mi azt véltük sebesült kacsával van dolgunk s utána siettünk, hogy, ha csakugyan sebesült, elfogjuk. Képzelhetni azonban meglepetésünket, midőn vagy 500 lépésnyire a sebesültnek vélt kacsa nagy egészségesen felrepül, egyet kanyarodik s egyenesen visszarepül a túlsó parton hagyott fiaihoz. A kacsa e kiszámított müvelettel csakugyan elhárítá a fiait (igaz, hogy csak képzeletben) fenyegetett veszélyt, mi meg olly tapasztalással gazdagodtunk meg, melylyet azon bölcsészeink figyelmébe ajánlunk, kik az állatoktól megtagadják azt észt, mibe vadászember soha bele nem nyughatik. Spányi János. Bajor és tirol zergék s zergevadászok *)• Kora tavasszal 1863-ban újból visszatértem régi vadászhelyemre, engedelmet kapván az erdésztől, hogy Schellenburg kerületében fajdtyúkra vadászhatok. Hanem szerencsétlenségemre bizonyos főrangú gróf — ki csaknem világhírű vadászember — de ki rettentő féltékeny pályatársaira, valami útón-módon olly királyi rendeletet szerzett ki magának, hogy a királyi tilosokban Berchtesgaden körül csak ö neki szabad fajdtyúkot vadászui; ekként meg valék fosztva az alkalomtól, hogy e derék madárból egyet-kettőt zsákmányéi ejthessek. Mind a mellett röviden leirom e fölséges vadászat módját. April vége felé e madarak párosodni kezdenek, s ekkor a kakasok — tyúkot lőni vadásznak nem szabad — a fák tetein az erdős hegyoldalokon zengik szerelmes hivogatóikat. A vadász jó korán hagyja el ágyát, mert e madarat csak szürkületkor találhatja s közelítheti meg. Egyébiránt könnyebben s biztosabban végzi dolgát, ha eleve több nap egymásután kiküldi a vadászlegényt, hogy kutassa ki a fajdtyúkok kedvelt fáit, miután a kakas, hacsak meg nem riasztják, naponként azon *) Folytatása s befejezése a lapunk f. é. 3, 4. 5-ik számában megjelent illy czimű czikknek.