Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-07-20 / 20. szám

320_ A legjobb szaglású vizslának is ritkán sikerül öt behúzni, állásra előtte soha sem jut, mert vad és szemes és ellenét olly távolról veszi észre, mellyböl veszély korán sem érheti. Mindamellett van módja elejtésének s ez épen azon időbe esik, midőn a más nemesebb vadakat kimélni kelh Nálunk költvén ugyanis, május, junius havában fészkét, fiait őrzi még akkor is, midőn ezek már anyányiak, de butábbak lévén az öregeknél, gyakran azokkal együtt esnek az ügyes puskásnak áldozatul. A vadászat reájok kissé eltér a szokott vadászatoktól s igy tán nem lesz érdektelen néhány szóval erről is megemlékezni. Az említett időben ugyanis, ha lelkiismeretesek akarunk lenni, tehát a költés után, keresésre indítja az ember a kutyáját a tengernyi kaszállókon s csakhamar kel két-három illy szalonka s rákezdi nyivákoló énekét. A kutyát jó kissé messzire ereszteni, mert a szárnyasok reá jobban csapnak, mint az emberre s ha a vadász kissé magasabb fűben, vagy valamelly sürübb füzfabokorban meghúzódik, a mellett meg engedelmes kutyával bír, azt egy füttyenéssel viszszatereli s az üldöző szalonka egyre nyivákolva s a kutyára rá-racsattanva csakhamar a vadász elé kerül, kinek mindamellett ügyesnek kell lenni, mert a madár gyors fordulatai gyakran akkor kapják el a jól irányzott csö elől, midőn a ravaszt már megnyomtuk s a szalonkát már a tarisznya aggatóján képzeljük. Emlékszem, hogy egy illy kora nyári vadászat alkalmával roppant mennyiségére bukkantunk a godáknak s a szép füvü réten folyvást négy-öt krákogott körülöttünk a nélkül, hogy lövésre csalhattuk volna. Közeledtünk tehát egy a rét közepén folydogáló érhez, mellynek partjain a sürübb gaz és csádé kényelmesb búvóhelyet igért. Ott csakugyan esett is néhány illy szalonka, sőt több kacsa is, de csakhamar el kellett vonúlnunk e gazdag vadásztérről, megfutamodva olly ellenség elöl, mellyet arra képesnek soha se képzeltük volna. Az ér szélét ugyanis milliárdnyi, táj elnevezés szerint „muszlicza" vagy, mint gyakrabban hívják „muszka" (apró kis szúnyogfajta) lakta, mellyek annyira megrohantak bennünket, hogy küzdelmünk ellenök hasztalan volt. Ha a fegyvert emeltük, ezrivel rakódott a csőre, ha tölteni akartunk százával bújt szemünkbe, fülünkbe, nem használt a csapkodás, legyezés és utóvégre is magunknak kellett tágítanunk a bennünket millióval túlhaladó, bár egyenkint tehetetlen s ártatlan ellenség elöl. Úgyde a goda-szalonka kevésbbé veszedelmes szomszédságban is elég számosan tartózkodik s csak legközelebb is egy délelőtt 18-at ejtettünk, pedig eleget hibáztunk is, mert talán egy vadnál sem csal úgy a szemmérték, minthogy éles kiáltása s a folytonos szárnylebegtetés gyakran közelebbnek tünteti fel, mint valóban van s akárhányszor csodálva vesszük észre, hogy a legjobban czélzott lövés is eredménytelen marad. Ugyan e vadászatról hazatérve, olly jelenetnek valánk szemtanúi, melly méltán gr. Festetics Leó úr érdekes vadászadomái közé illenék, s méltó pendentja a gróf úr által megfigyelt azon anyai gondnak, mellyel a vadkacsa fiait neveli s őrzi. Hogy a nagyobb kacsa fákon és fatökéken költ, az nálunk ismeretes dolog, söt valószínű, hogy a „tőkés" nevet onnan nyerte. Fiait is úgy szállítja a vizbe, mint ott irva volt, azt szintén meglestem már. Azt is tapasztaltam, sőt a fenntebb leirt vadászat épen erre van alapítva, hogy a godaszalonka, a bíbicz, kiáltva, csapdosva elcsalják a kutyát