Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-07-20 / 20. szám

319_ Nyári vadászatok. A lővadász, kinek a szerencse nem kedvez annyira, hogy saját fővadállománynyal birjon, avagy széles ismeretség, magas protektió s egyéb efféle szerencsés körülményeknél fogva cserkészve vagy lesen fővadra mehessen, az illy fővadász, mondjuk," ba a tavaszi szalonkaidény letűnt, szegre akasztja fegyverét és nyugton kénytelen bevárni augusztus végét, vagy september elejét, hogy a szárnyra kapott foglyok, a felserdült nyúlak s az apró vad egyéb nemei újra foglalkodtassák vizsláját, fegyverét. Az illy lövadász legfeljebb ha fürjezni megy egyszer, kétszer, vagy ha lelkiismerete épen megbírja, egy-egy süldő nyulat hemperit fel, a későbbi vadállomány tetemes kárára. De nem úgy azon vadász, kit jó szerencséje az áradó Tisza, Kőrös, Berettyó vagy Zagyva partjain enged lakni, hol is, hacsak a tavalyi roppant szárazsághoz hasonló, rendkívüli elemi tünemények meg nem akasztják, ki nem fogy a lőgyakorlatból, a gazdag zsákmányból és ízletes falatokból. Nem a nagy áradások okozta mocsárok lakóiról akarok ezúttal emlékezni, hanem azon réti lakosokról, mellyek kiöntés nélkül is szép számmal találkoznak az említett s hasonló folyamok mentén elterülő gazdag kaszálókban. A fürj és haris, csak kissé nedvesebb időjáráskor, kifogyhatatlan e téreken. A nagy sár- vagy inkább néma szalonka, mellyről e lapok is több izben emlékeztek, korán sem olly ritka e vidéken, mint némellyek vélik, sőt az idei, a rendesnél nedvesebb esztendőben olly számmal fordul elő az említett réteken, hogy öreg vadászemberek nem emlékeznek olly gazdag zsákmányra a vad e nemében, minőt az idei év nyújtott. Természetes, hogy a vadászat e nemes állatra kétszerte mulattatóbb, mert alkalmat nyújt a vizslának is jó tulajdonai kifejtésére, sőt fiatal kutyának egyik legjobb iskolája. De van e vidéknek még egy vadja, mellyről tudtommal még nem volt szó s melly, ba talán kevésbbé jóizü, a vadászat kellemes hevélyeit nem csekélyebb mértékben nyújtja a kevésbbé pecsenyét, mint jó lőalkalmat kereső vadásznak. E szárnyas vad, mellynek természettani nevét, bevallom, nem ismerem: az úgynevezett godaszalonka (a Tisza mentén lotyó-sneff). Tanyája a gazdag és búja tenyészetü, habár nem vizjárta rétek és kaszálók. Tavasszal szokott beköszönni a többi vizi vad ezernyi csapataival, noha őt magát csapatban soha sem láttam; legfeljebb kettesével, hármasával kel a cserkésző vadász előtt megmérhetlen távolban s szárnyra kapva csúnya krákogással, rikácsolással, nyívással folyvást kerülgeti a vadászembert, de olly távolról, vagy olly magasban, hogy híjába puffogtatnók el reá a drága lőport. Nagyságra megközelíti az erdei szalonkát, lába, nyaka és csőre azonban sokkal hosszabb. Feje is némileg az erdei szalonkáéhoz hasonlít, tollazata fakóbb, szárnya nagyobb s repüléskor a kiterjesztett ujjú tenyérhez, vagy kiterjesztett legyezőhöz hasonlóan kerekíti ki farkát, mellyen a közönséges szalonka fajokénál sokkal hoszszabb farktollak sötétbarnák, fehérrel szegélyezve. Feje nem olly nemes alkotású, mint az erdei szalonkáé, szeme nem olly kidüledt, mindamellett szép és hosszú csőrének hegye kissé lelapúlt.