Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-04-20 / 11. szám

170 VI. Boldogult atyám nyugdíjas erdőmesterével, az öreg R. A—al fiatal koromban sokat beszélgettem vizslákról s ezeknek természetéről és tulajdonságaikról. Az aggvadász azt állította, hogy minden — csak félig jó vérű kutyában is van valamelly jó tulajdonság, mellyen nevelését kezdeni kell, „Ha, úgymond, ezen bár csak egyetlen jó oldalát felismerjük és felhasználjuk, nem lehet, hogy a kutyának értelmessége ki ne fejlődjék. De épen az a baj, hogy ezt nem tesszük —-s még nagyobb baj, hogy gyakran ollyasmit követelünk tőle, mire a tanítványnak egyáltalában semmi felfogása vagy természeti hajlama nincs. Ellenben, jó tulajdonát kifürkészve, könnyű lesz vele bánnunk; a kutya értelmisége növekszik s nem esik a különben okvetlen bekövetkező rosz szokásokba." — Ezen agg vadásztól tanúltam, mit azóta gyakorlatilag is láttam, hogy legtöbb esetben maga a vadász oka annak, ha rosz kutyája van. Kevés vadász akarja magát kutyája természetéhez alkalmazni s ezzel megismerkedve, a kutyát hajlékonnyá tenni, hanem zsarnokilag, a természettel ellenkező logicátlansággal akarja kutyáját tanítani s e módot „par force idomításnak" nevezi. Reá kiált példáúl a város közepén : „Vigyázz! (Obacht!)" a kutya megáll mint a tuskó, mintha ezer fogoly volna előtte, eláll akár egy óráig, puszta szóra, vad hire-n}

7oma nélkül. Igaz, hogy vannak olly rosz természetű ebek, mellyekkel boldogúlni sehogy sem lehet. Ez a faj rosszaságának biztos jele s az illyennel kár vesződni, hálátlan vele minden fáradság, oda vesz minden költség, kivéve azt, mellybe agyonlövetése kerül. Ha a kölyök jó vérű és nemes fajú : gyermekként okúi, csak a természet nyomán kell vezetni s szigorra ritkán lesz szükség. Ha az elébbi czikkemben említett esetekhez hasonlókat az ember maga tapasztal, úgy nincs ok kételkedni olly események hitelességén, mellyek különben túlzottak gyanánt tűnhetnének fel, ha nem olly becsületes, épen nem fillentő, öreg vadászembertől származnának, minő példáúl atyám fennemlített nyugdíjas erdőmestere volt. Atyám ép olly szenvedélyés vadász volt, mint én vagyok. Kora tavasszal erdei szalonkán kezdette az egész éven át folytatott s minden nemű vadászatra kiterjedő sportot. Alig mutatkoztak martiusban a szalonkák s nem volt nap, hogy ki ne ment volna, cserkészve, hajtókkal, de különösen az esti lest soha el nem mulasztotta. Lakása akkor Tolna volt s esténként csolnakba ülve erdömesterével, néhány kerülő átevezett a Dunán s ö hol itt, hol ott állott el szalonkalesbe. Egy ízben, a lesről visszatéret, csak Tolnán a ladikból kiszállva veszi észre, hogy zsebóráját a leshelyen, hol egy tuskóra tette volt le, feledé. Az erdőmester, a többször említett agg vadász, megnyugtatá őt, mondván: „Visszaküldöm vizslámat, s ha a zsebóra csakugyan ott maradt, ne aggódjék, mert kutyám okvetlen meghozza." — Erre megszagoltatta a kutyával apám csizmája talpát s az ebet a ladikba visszaparancsolta, két kerülőnek pedig meghagyta, hogy a vizslát a túlsó partra szállitván, ők maguk el ne távozzanak a ladikból s várják be a kutyát. Ezzel atyám és az erdőmester haza gyalogoltak. Alig értek a kerülők a túlsó partra a vizslával, ez kiugrott a ladikból s a föl-