Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-04-20 / 11. szám

169 pedig túl akart száguldani: eleinte megállásközben csak fogait vicsorítva morgott az ügyetlen növendékre s ha ez sem használt, oda ugrott és megczibálta, mit annyiszor és addig ismételt, mig a fiatal kutya vele együtt mozdulatlan maradt a fürj előtt. Az öreg ezen oktatás módjának sikerét napról napra tapasztalván, a növendék büntetését szívesen és egészen öreg vadászbajtársamnak adtam át. Igy tett az öreg az elhozással is; először ő hozta el a lőtt vadat s lábamhoz rakta le; midőn aztán e vadat a fiatalhoz intézett vezényszóval dobtam el, ez rendesen érte futott ugyan, de nem mindig hozta el s illyenkor azonnal mellette termett az öreg, nyakán fogva jól megrázta s a kölyök elvégre igen jó hozárrá vált. Volt olly esetem is, hogy keztyümet — emlékszem, egy ízben pipámat —• a rókales helyén hagytam el; illyenkor elég volt kutyámhoz fordulva csak inteni, hogy elmaradt valamim, kutyám visszafordúlt s még alig értem haza, midőn már jött, ajtómat kaparta és hozta pipámat. Volt később egy más kutyám, Neptún, melly a puskások vonala előtt folyton fel és alá keresve járt s a ki előtt vadat talált, megállotta; de ha a puskások valamellyike a vadat többször elhibázta, az illyen előtt Neptún — ha közelében vadat szimatolt — többé meg nem állott, ott hagyta, egyenesen hozzám sietett s addig tekintgetett arrafelé, hol vadat tudott, mig követtem s nem emlékszem esetről, hogy hiába vagy elég ok nélkül követtem volna. E kutyának ösztöne és hajlama kizárólag csak a vadászati körre és az irántam való hűségre szorítkozott. Egy későbbi vizslám, Pique, nem csak vadászaton de különben is ritka észtehetségnek adta tanújeleit. Példáúl faluhelyt nyáron, a kutyák valódi Don Jüanjaként, éjjel szerelmi kalandokra járván, hazatéret gyakran már zárt kapura talált s illyenkor megkerülte a kastélyt és a kertre nyiló inasszoba vasrácsos ablakát addig kaparta és zörgette, mig az inasom felébredt, ki aztán kiment a kapuhoz s az oda már ismét visszakerült és őt váró Pique-Don Juánt beeresztette. Ugyanez a vizsla téli időben, ha az inasok szobáját hidegnek találta, minden reá tanítás nélkül maga hordta hasábonként a fát a fűtő lyukból a belül fiilö kályhához s az inasoknak hol egyikére hol másikára mindaddig tekintgetett, mig be nem fűtöttek. Ebédje után szabad volt bejönnie a terembe s ekkor rendesen a mellékszobából hozott el egy törülőruhát, mellynek helyét tudta, hozzám jött hogy száját törüljem meg s ez után a ruhát helyére ismét visszavitte; ha pedig esetleg nem találta ott a törülőt, úgy hírlapot vagy egyebet hozott ki. Mindössze körülbelül húsz vizslám lehetett s ezek közül csak hat, t.i. az említett három s még három angol nőstény kutyám ösztöne közelíté meg az emberi ész okosságát. E három egyike, Tissy, már régebben — a másik, Pepita, tavai adta ki páráját, s mikor vesztét leginkább sajnáltam, különös szerencsével sikerült egy nőstény unokájára akadnom, mellynek most vagyok tulajdonosa. Ezeknek is számtalan kiváló tulajdonságairól szólhatnék, de tartván attól, hogy untatom már nyájas olvasóimat, saját vizsláimról nem szólok többé, hanem inkább egy adomát mondok el, melly még édes atyám életében történt s azon felül még egy tanúlságos esetet jegyzek fel, mint rontotta el kifáraszthatlan makacssága által gr. A. F. ki Tolna megyében rendes vadászpajtásom volt, egy valóban jó és ügyes kutyáját.