Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-04-20 / 11. szám

168 pök s Norvégia egyik legelső természetbúvára, sokkal különösb leirását adja ez állatnak, semhogy igaz lehetne: „Arozomák a legvégső falatig eszik meg egy nálánál hatszor nagyobb állatot." Csodálatos ruganyosságú hasának kell lennie. „Ha kelleténél többet falt. két közel álló fa közé préseli magát s így üriti ki túlterhelt gyomrát. Talán azért van teremtve, hogy képviselje azon embereket, kikről az apostol mondja: „Hasukat istenöknek tartják !" A rozomák zsákmányához mászik; s egyaránt pusztítja a szőrmés és a tollasvadat. Ritka vad s állítják, hogy egy illy torkos egy nap megölt egy egész nyájat: nem annyira szükségből, mint szenvedélyből öldös. Ha nagyon, de nagyon jóllakott, valami sziklarepedésbe búvik s ott ki heveri magát. A rozomákot kopókkal vadásszák. Ha ugyan zaklatják, fára mász s ott könnyű zsákmánya lesz a vadásznak. Húsa nagyon jó izü; ízre s szinre a borjúéhoz hasonlít (Folytatjuk). Vadászadomák. V. A vadászat legkellemesebb nemeinek egyike kétségkívül a vizslászat s mégis milly ritka a jó vizsla! Napról napra fogy az illy jó fajú kutyák száma s minél régibb a vadász, annál sajnosabban tapasztalja, hogy a mai világban van ugyan hoszszúszörü, rövidszörü, kondor fürtű, sima, fehértarka, tiszta fekete stb. telivér vizsla, de sokszor egy egész sereg illy kutyának összevéve nincs annyi becse, mint azon kutyák egyikének vagy másikának, mellyeket fiatal korában ismert s mellyek az emberi okos észt megközelítő ösztönnel birtak, alig hiányozván nekik egyéb, mint épen a szólás tehetsége. Magamnak is jobbadán többnyire helyes kutyáim voltak, hol cseh, hol angol — s többen közülök arra tanítottak, hogy nem mindig a kutya az esztelen, hanem sokszor a vadász, ki — megfeledkezvén arról, hogy a kutyának is van combinatiója, bajtársát saját eszejárásának önkényével zsarnokolja s példaúl jobbra menni kényszeríti, midőn a kutya — jól tudván miért — balra tart, minek aztán természetes következése nem csak az, hogy a vad a bal oldalon elmarad, a jobbra kalandozó vádász pedig üres tarisznyával tér haza, hanem az is, hogy a kutya mindinkább felszínesen keres, elkedvetlenül, közönyösen jár a vad között s felületességében azt elvégre fel sem veszi. Vizsláim közül néhány valódi fejlődött észnek adta nem ritka példáját. Volt fiatal koromban egy fehértarka kondor szörü Cáro nevü vizslám, melly tökéletesen megérté a szót s ezt gyakran jobban fogta fel, mint a velem járó vadász. Nem túlzóm a dolgot azt állítva: hogy voltaképen ö tanított engem rendesen vadászni s hogy az ö segítségével neveltem egy kölykét jó kutyává, mellyet azonban később szomszédom vadásza, holdvilágos esti lesen álló vadászom mellett, farkas gyanánt agyon lött. Cáro vizslám c fiatal ebet, midőn mind a kettővel tarlóra mentem fürjezni, rátanította, mint kelljen a fürjet mozdulatlanúi állnia. Es mikép? Keresett az öreg, a kölyök' hol utána járt, hol elébe ment, s mikor aztán az öreg megállta a fürjet, a fiatal