Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-04-10 / 10. szám

150 Vadász a do in á k. IV. Visszatérek a tamási vadászatokra, ha más okból nem, már csak változatosság kedvéért is. Vadásztársaságunk, mint már egy elébbi adomában említém, évenként többször is találkozott Tamásiban s az erre adott alkalmak egyike különösen az a vadászat volt, mellynek eredményét az erdőmester — a kismartoni erdöigazgatóságtól vett parancsolatra oda szállítani tartozott. Az illy esetlegesen történő vadszállításokról a tamásii erdőmester minket mindig előre tudósított. Egy ízben, már nem emlékszem hány szarvas lelövését rendelték el Kís-Martonból — s mi az erdőmester értesítésére, a vadászat előtti estén pontosan megjelentünk. Másnap reggel a készen álló paraszt szekereken megindultunk a hely színére s megérkezvén, a kijelölt állást mindenki elfoglalta. Közelednek a hajtók s kis vártatva a legnagyobb sürün keresztül egy tizenkettes szarvas vált a dombon lefelé. Szomszédomnál váltott át egy kis réten; ez reá fogja fegyverét, lő — s én látom (mit sem az előtt sem azután soha többé nem láttam), hogy a roppant agancsár olly bukfenczet vet, minőt a körvadászatokon felbukó nyúl szokott — se bukfencz után mozdulatlan terül el a kis réten. A hajtók ezalatt még közelebb nyomúlván, a vadak mindinkább számosabban váltottak ide oda közel hozzánk a sűrűben, úgy hogy minden figyelmünket a lövésre jövők foglalván le, a lelőtt szarvassal többé senki sem törődött. Elvégre kiértek hozzánk a kis réten állókhoz a hajtók s velem együtt szomszédom is biztatja őket, hogy a lőtt szarvast szedjék fel s vigyék ki az útra a szekerekhez. De, midőn a hely felé nézünk, hol a szarvas minden éle tjei nélkül elterült volt — üres a hely: nincs szarvas. Nézzük a túlsó sürüt, mondván : talán mégis csülökre kapott, oda mászott s ott rogyott össze. Megyünk, keressük, sebvért nyomozunk : de se körömnyomot, se sebvért sehol, de sehol, még azon a helyen se találunk, hol csak néhány perez előtt is dermedten látszók feküdni. Félórai sikertelen keresés után az erdőmester egy távolabb eső pagony meghajtását rendelte el, mely a fővadnak nagyon kedvelt tanyahelye gyanánt volt ismeretes. Ott — mondá — talán reá akadunk, mert ha csak félig birt is erejével, e sebes agancsár odáig bizony nyal elvánszorgott. Elállunk s alig tiz percze állok még helyemen, e gy kis darab szálas erdő mellett állottam : midőn az egyes sudarokon túl lévő sűrűből egy tizenkettes szarvast látok felém ballagni, mely fejét szüntelen csóválja s közönként egyes fákhoz dörzsöli. Az állásomul kijelölt vastag fa mögé lopóztam s onnan tartottam szemügygyei a fejét folyvást csóváló s hozzám mindinkább közeledő agancsárt; reá és tüzelésre fogom a fegyvert, ennek eldördültével szarvasom roppantot szökik s mellettem oly közel vált át a sürübe, hogy tisztán kivehettem lapoczkáján szabályos lövésem helyét s igy második csövem golyóját nem is bocsátottam reá. Felesleges is lett volna, mert alig ért a sürübe s már hallottam mint kering s mint tördeli összerogytában az ágakat.