Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-03-30 / 9. szám

akár a víztől elriasztani, mert akkor csakugyan semmire sem megyünk vele, vagy épen csak végtelen türelemmel hozzuk helyre a kezdetben eltévesztettet. Ámde mindez ki nem zárja, hogy a kutya engedelmes legyen. Sőt e tulajdonát tesszük első helyre, melly nélkül minden egyéb kitűnő tehetsége fele értékre száll alá. Engedelmesség mindenek előtt! Ezt bele kell oltanunk kutyánkba, különben soha se tökéletes. Elkezdhetjük jósággal, gyengédséggel. Szabad, sőt kell őt dicsérnünk, czirógatnunk, adjunk neki czukrot vagy egyéb csemegét ha jól viselte magát; szidjuk ki, ha nem jó volt. Legyünk türelemmel s ne jöjjünk tűzbe, csak a végső esetben. Ha büntetnünk kell, várjuk meg mig a kutya ki van fejlődve. Azután büntessük mérsékelve vesszővel vagy korbáccsal és tartsuk szem előtt, hogy ezektől az eb csak úgy félhet, mint a bottól vagy a rúgástól. Általában kárhoztatandó azon vadászok eljárása, kik vadászat közben kutyájok magaviseletével meg nem lévén elégedve, fülénél fogva emelik levegőbe s rázzák ki belőle félig a lelket, vagy puskatussal, csizmasarokkal regalirozzák néha, csekély tévedésért. Pedig illy barbár bánásmódnak vajmi ritkán van meg a kivánt sikere. De ha türelmes jó bánásmód után belátjuk, hogy szigorhoz kell nyúlnunk, akkor legyünk állhatatosak és szilárdak. Jobban megbicsakoljuk magunkat, mint legmakacsabb kutyánk és ne hagyjuk őt felül kerekedni. Illyenkor is mint a házaséletben a férfinak kell győztesnek maradni, megemlékezve arról, hogy ha egyszer engedett, örökre engedett. Továbbá ne kivánjunk a vizslától többet, mint a mi méltányos és természetes. Jó a kutya engedelmessége, de csak úgy, mint a női erényt nem, azt sem szabad túlságos kísértésbe hozni. Ismertem egyik barátomnál egy jó fekete vizslát, melly egyéb jó tulajdonain kivül biztos apporteur volt. Les után akárhányszor két három puskásnak szedte össze a lelőtt s vizbe vagy sárba esett kacsákat. Vizén épen kitűnő volt s víz alól is előhozta a lebukott kacsát. Egy alkalommal, tél kezdetén volt, gazdája szárnyalt egy vadlúdat s az a Tiszába esett. A folyamon már ekkor gyenge jégtáblácskák úsztak, de a vízhez szokott kutya jó kedvvel bement s mikor fel akarta kapni a vadlúdat, ez lebukott s vagy barmincz lépésnyi távolra ismét felszínre jővén 4—5-ször hagyta magát megközelíteni a kutya által s hasonló módon mindig kisiklott előle. Plector tűzbe jött s noha már fáradni kezdett, mind több-szenvedéllyel űzte a vadat, mig végre sikerült is neki azt a partra szorítani, hol, mint távolról láttuk, megfogta. De se szó, se fütty nem bírta rá a kutyát, hogy a vadat elhozza s mikor végre a helyszínre értünk, ott találtuk a vadlúdat kihasítva. Alkalmasint a fárasztó hajhászat hozta annyira dühbe a különben olly szelíd olly gyöngéden elhozó vizslát, hogy a nehezen elkapott zsákmány birtokát biztosítani akarván, felszaggatta a hasát s tudván, hogy rosz fát tett a tűzre, inkább a tett színhelyén várta be a múlhatlanúl bekövetkezendő büntetést, semhogy a füttynek engedve, elvitte volna urához. Gazdája meg akarta büntetni, de mi meggátoltuk benne; mert a tényállás elég világosan a kutya mellett szólt s gazdájának a jövő iránti aggodalma nem is teljesült, mert Hectorunk belátva a nyert kegyelmet, ezentúl nem is cselekedett többé olly vak dühvel, és mint korábban, ezentúl is a legszebben, jó kedvvel és a legkisebb nyomás nélkül hozta el a lőtt vadat.