Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-03-20 / 8. szám

127 lenkező szél gátolta a szag fölvevésében. Sőt vad is van ollyan, melly egyáltalán lehetlenné teszi a kutya megállását, mit különben csak azért említünk fel, mert sok hibás ítéletet szült már gyakran a legjobb kutya felett is. A megállás szilárdsága szép dolog és jó, de nem a megkívánható non plus ultra. A vadászat doctorai — ha ugyan szabad e czimet használni — roszalják, hogy sokan a kutyát a vad kikeltésére szoktatják s inkább helyesnek állítják, hogy a vadász keltse ki a vadat önmaga. Szép sík vidéken, vagy olly helyen, hová a vadász mindenüvé könnyen eljut maga is, ez megjárja. Ámde kisértse meg valaki sürü cserjés vágásban, mellyben alig talál helyet, hogy átbújhat, mellyben gyakran vissza kell fordulni s keresve keresni egy kis nyilt helyet, mellyről a lövés lehetséges. Illyenkor megláthatni ugyan a kutya állását, főleg szalonkákra, de gyakran lehetetlen ott helyet találnunk, honnan egyszersmind lőnünk lehetne. Illyenkor megbecsülhetetlen tulajdon kutyánkban, ha parancsszóra kikelti a vadat. Egy az, magunknak nem kell bújkálni s nem kell előnyös helyzetünket ollyannal cserélnünk, honnan nem lőhetnénk. Illy vadásztéren a végnélküli megállás csak baj volna s megutáltatná velünk más különben szép s megbecsülhetlen előnyeit. Van azonban sok puskás ember, ki a vizsla megállását nem tartja szükségesnek; azt mondják, hogy a hajhászó vagy zavaró eb (stoberer) sokkal tóbb vadat talál. Ismertem egy illyen vadász egyéniséget, valóságos vadorzó volt, ki soha álló kutyával nem bírt és tömérdek vadat lőtt. Némi lenézéssel tekintett a helyesen idomított vizslákkal cserkésző vadászokra s a vizsla megállásával betöltött időt elvesztettnek mondá. Holmi sürü cserjésbe beereszté kutyáját, melly azt úgyszólván vágtatva bebarangolta s egymásután verte fel a szalonkákat. Gazdája, jól ismervén a vidéket s a vadak szokott húzását, azalatt elállt valami kiszemelt helyen s a legkényelmesebben szedte le a felzavart szalonkát vagy foglyokat. Eredeti vadász volt s simpla fegyverétől nem akart megválni. Azt mondá: az ember nem lő olly biztosan, ha tudja, hogy a második csőre is számolhat. Ez ugyan nem egészen áll, mert akárhányszor nem érünk rá kettőzni, ha az első csövei hibáztunk. Mi azonban a miveltebb vadászat hívei s az idomított vizslákban gyönyörködök, megtudjuk becsülni a szilárd megállást s másik kiváló tulajdonúi becsüljük a vizslában, hogy a vadat el is hozza. Valóban a melly kutyában e tulajdou hiányzik, becse annak felényire száll. Hogy a kutyát elhozásra szoktassuk, soha se szükséges a kény szer-nyakló. Az elhozásra legzsengébb korától fogva lehet szoktatni. Alig hogy tipegni tud, máris mulatni akar s e hajlamát hasznunkra fordíthatjuk. Kisértsük meg legelső kölyök korában, tartsuk fél kézzel s a másikkal guritsunk neki egy falapdát, a kölyök okvetlenül utána fog ugrani, felfogni azt s játszani vele. Kiáltsunk rá: „hozd el" s ha nem engedelmeskedik, vegyük fel magunk. Ismételjük e játszi oktatást s csakhamar tapasztalni fogjuk, hogy eljön lapdával a szájában, a „hozd el" szóra figyel ugyan, de hátrál a lapdával, ki akar kerülni, szóval játszani velünk, de játék közben tanúi. Idővel megváltoztathatjuk a tárgyat, dobhatunk neki kesztyűt, zsebkendőt, dohányzacskót vagy egy könnyű darab fát — mert nem áll, hogy ez által nyomni tanúlja a vadat — s lassan-lassan mindezt el fogja