Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-03-10 / 7. szám

106 szerettem megválni kutyámtól. Bajtársnak és pajtásnak tekintem, kit megillet a hely ágyam alatt, még vén, tehetetlen korában is. A mit fenntebb a vadveszteségről mondtam, mellyet idomítás közben ki nem kerülhetünk, a mellett maradok, bármi új vagy külön módszerről halljak is, melly által ennek kikerülése remélhető. A módszer különbsége keveset nyom. Azért nem is tanácslom, hogy valaki a fiatal vizslát más vadászembernél neveltesse, hacsak nagyon busásan meg nem fizeti. Hány vadászkedvelő (az igazi vadászemberrel szemben nevezem úgy) van, a ki szerencsésnek érzi magát, ha fiatal vizsláját olyannál elhelyezheti. Ez már jó vadászember — úgymond — ennél kell, hogy jó nevelésben részesüljön kölyök vizslám! Ej csak tudnátok, csak látnátok, eb kedvelői ez idegen neveltetésnek. Meglehettek győződve, hogy a szenvedélyes puskás, ha nem egyúttal különösen lelkiismeretes, az igazi vadászidény alatt otthon hagyja kutyákkal, nehogy elzavarja előle a vadat ügyetlen lótása futása által és idomtalan modorával el ne rontsa szép vadászatait. Illyenkor a szegény állat otthon marad, vagy ha ki is viszi nevelő-gazdája, százat teszek egyre, hogy ütéssel, rúgással sarkába parancsolja. Hátra parancsolja biz azt, ha van mire vadászni, s vadászni csak akkor engedi, ha egyéb nincs egy két hitvány madárnál, ezt lövi neki s így kapjon a tanoncz e nemes szenvedélyre! Tudok én erről egy kis históriát. Jó barátommal, hűséges, derék vadász czimborámmal történt. Csak néhány éve, tavasszal kapott egy szép, tüzesvérü, de jó indulatú fiatal vizslát. Egy éves lehetett körülbelől és talentumot mutatott, de jó barátom foglalkozása nem engedé, hogy minden idejét kutyája nevelésére fordítsa, szűkre szabott vadászidejét az ügyetlen kutya által megrontassa. Tehát nevelésbe adta egy szomszéd uradalmi erdészhez, kinek a világ minden apró vada rendelkezésére állt. Ott volt a kutya egész nyáron s ősz elején át. Az ősz derekán átüzen a vadász, hogy a kutya kész, jöjjön el érte gazdája. Ez üzenet nem vala az első s igy majdnem tökéletes biztossággal rándultunk át a néhány órányira fekvő szép erdős pusztára, hogy majd tökéletes jó kutyát hozunk haza. Nekem magamnak csak ollyan félig idomított magam nevelésű kutyám volt s szinte féltem, ha majd ki kellend állnia a színhelyre avval az előre kihíresztelt jó vizslával. Másrészt meg örültem, hogy a kivel mindig együtt vadászgatunk, jó vizslára tévén szert, kétszeresen élvezetessé leendnek vadászataink. Az egész hosszú úton mindég csak azt tervezgettük, hova fogunk járni ezentúl vadászni, ha már jó kutyánk is lesz; nem hiányzott a czélzás se az én szegény Nérómra s igy megrövidítve útunkat csakhamar a legjobb kedvben szálltunk le az erdész és kutyanevelő háza előtt. A kutya előhozatott, ép négy lába volt azt láttuk, oldalbordái kissé kiállottak, mi ugyan nem a legjobb kosztra mutatott, no de hátha az idomárnak az az elve, hogy könnyű legyen az eb, fürgébben keres. Tehát megkísértjük mit tud Mylord. Az erdész állítása szerint mindjárt a ház mögött, a fiatal vágásban tartózkodik egy csapat fogoly. Oh élvezet, oh gyönyör, mikor épen a fogoly nagyon gyéren volt határunkon — és jó kutyával, hogy mulatunk mi majd itt. — Az erdész előre bocsátotta ugyan, hogy a kutya kissé tüzes, aztán meg sokáig hevert, mert ő maga (az erdész) több ideig gyengélkedett. Elfogadtuk, hiszen mit ne fogadna el az ember teli reménnyel, teli vággyal, hogy egy régen nélkülözött vadász-élvezetben részesüljön.