Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-03-10 / 7. szám

107 Indultunk tehát. Mylord elöl járt jó távolra s tanító-gazdája füttyére, kiabálására nem sokat hederített. Összenéztünk barátommal; mert ez nem jó ómennek látszott. Egyszerre csak nagy robajjal fölkel az általa fölvert ugyan, de meg nem állt falka. Az én Mylordom utána a hogy csak birta a lába, pedig jól birta, meg jó szeme is lehetett, mert kinézte, hol telepedett le a falka, s mielőtt csak feléje is közeledtünk volna, újra felzavarta. Összenéztünk újra, láttam, hogy barátomnak már nem mosolyog az arcza; az én reményem is megingott. Kiértünk végre az erdőből, de a fogolynak, Mylord derék segítsége folytán, mindenütt csak hült nyomát vertük. Az erdő szélén nyúl ugrott s Mylord koma, vesd el magad, úgy nyargalt utána, hogy a vidékbeli nem nagyon híres bármily agárnak becsületére vált volna. Itt már többé össze sem néztünk, hanem barátom keményen össze is szólalkozott erdész urammal; de a kutya tüzessége a hosszú heveréstől származik — azt mondá — csak nézzük meg vízen; vízen csakugyan ritkítja párját. — Isten neki, az én reményem már a fagypontra szállt volt alá, de e biztató szó és mert a kutya zihálva, kiállottan visszatérve csakugyan nyugodtabb magaviseletet jósolt — biztattam magamat. Gyönyörű rét terült el előttünk. Finom sás, inkább gyepfü zöldéit órányi hoszszaságon, közte pedig apró tükröcskében csillámolva a sík víz, melly mindenütt csak bokáig ért. Szélén bíbiczek kergetőztek, itt-ott már sárszalonka is szállongált, távolabb benn pedig gyönyörű vadkacsák keringeltek. Oh élvezet, oh gyönyör! El volt felejtve a kutya és eddigi magaviselete, míg azt újra eszünkbe nem juttatá az erdész, ki a rétszélén neki kezdett vetkőzni s nem bízván többé Mylord dicsért erényeiben pórázra fűzte és bizarr öltözetben mezítláb kezdett a langyos vízben pocskolni, a merre Mylord vitte. A sárszalonka sürün kelt, én és barátom eléggé el voltunk foglalva s Nerom is jól mulatott, mert ketten elég szerencsével szedtük le e csalékony röptű vadakat, mellyeket kutyám nagy szenvedélylyel hozott elő. De enmulatságunk közt is lehetetlen volt az erdészre is nem figyelnünk, kinek szintén egyre szólt a puskája, habár eredmény nélkül. Ha előre tudjuk, hogy a híres csak illy lövő, nehezen kapja nevelésbe a kutyát, de késő eső után köpönyeg. — Sok puffogatás után végre ö is lőtt egy sárszalonkát s az elébb meg nem tartható Mylord most meg semmi csalogatásra, semmi nógatásra, nem akarta előhozni. Tanítója végre korbácshoz is nyúlt, de ez executió csak azt eredményezé, hogy a kutya roszkedvüen a lába mögé bujt, a vadat meg maga hozta elő nevelője. Ez már az én türelmes barátomnak is sok volt s megmondva az erdésznek, hogy a nevelésért járó díjat iparkodjék bekapni a kutya bőre árából, sarkon fordultunk s Mylordot mentorával ott hagytuk, hogy egyik a másikán búsulva végezzék el a dolgot egymás között. Az illy dolog különben csak egyszer esik meg az emberen s a ki igy megjárta, bizonyára másnak is adja azon tanácsot, hogy vagy maga neveljen magának kutyát, vagy, ha nem teheti, vegyen kész kutyát s ne sajnálja érte a pénzt; mert hajó, soha sincs túlságosan fizetve. Sokan mondták ezt már, de én jó lélekkel ismétlem, hogy a jó kutya nem drága, a tökéletes kutya meg nagyon ritka, (Folytatjuk).